Célunk volt meghatározni, hogy egy rövid időtartamú fáradásos protokoll milyen hatással van a vertikális felugrás különböző paramétereire. Egy esetleges fáradásos teszt beiktatása a felmérési protokollba hasznos információkat nyújthat-e egy játékosról, illetve a fejlesztendő területeiről a szakmai stáb számára.

ALKALMAZKODÁS, FÁRADÁS

ALKALMAZKODÁS, FÁRADÁS

Edzéselméleti szempontból több fogalom kiemelése és szem előtt tartása elengedhetetlen, akár utánpótlás-, akár élsportról beszélünk. Elsődleges az alkalmazkodás, amely összegzi, hogy az emberi szervezet miként reagál az őt érő ingerekre (a Selye János-féle stresszelméletre alapozva). Ennek megfelelően megkülönböztethetünk egyszeri edzésre, illetve rendszeres terhelésre létrejövő alkalmazkodási válaszokat. Előbbi esetében meglehetősen limitáltak a szervezet válaszlehetőségei, mindössze olyan folyamatokról beszélhetünk, mint a hőháztartás miatti izzadás, a tejsav eltávolítása vagy a szabad zsírsavak mozgósítása. Ezek lényegében rövidebb időn belül bekövetkező változásokat jelentenek. A rendszeres terhelés esetében viszont hosszú távú változásokat különböztetünk meg, ezek lesznek felelősek a fenotípus megváltoztatásáért, annak érdekében, hogy a későbbi sorozatterhelésre a szervezet megfelelőbb választ adhasson (pl. a vázizom glikogéntartalmának emelkedése). Ebben az esetben a szervezetnek van ideje és lehetősége a regenerálódásra. Az edzés szempontjából az alkalmazkodásnak legfőbb meghatározói eszerint a terhelés időtartama, intenzitása és a pihenő időtartama lehet. (Radák, 2016.)

Ebben az esetben a szervezetnek van ideje és lehetősége a regenerálódásra.

A másik fontos fogalom, amely a kutatás, illetve a versenysport és edzésperiodizáció szempontjából megkerülhetetlen, az a fáradás. Ezen sportélettani szempontból többek között a fizikai teljesítmény csökkenését, magának az izomnak az elfáradását értjük – az adott szinten történő izommunka már nem tartható fenn. A terhelés az egyén adott helyzeti teljesítőképességén túlmegy és meghaladja azt, fenntartani viszont nem tudja, így bekövetkezhet a kimerülés állapota. A fáradást tehát akár szervezetet védő fogalomként is aposztrofálhatjuk.

A szakirodalom kétféle fáradást különböztet meg: helyi (lokális) és általános fáradást. Előbbi jelenti a nagy intenzitású, anaerob terhelés esetén, nagy erőkifejtés vagy romló vérellátású izommunka miatt bekövetkező fáradást. Utóbbinál, az általános fáradásnál a hosszan tartó izomtevékenység folyamatos teljesítménycsökkenést von magával. Különféle tényezők befolyásolhatják, de mindig a leggyengébb tényező lesz a legnagyobb limitáló. Ezek mellett beszélhetünk akut és krónikus fáradásról, amely más szempontból választja ketté a fogalmat. Előbbi terhelés következtében lép fel, és az agykéreg fáradását magával vonva mozgások nem megfelelő végrehajtásában, rossz döntésekben nyilvánulhat meg. Utóbbi, a krónikus fáradás az idegrendszer fáradásával hozható összefüggésbe, sorozatterhelés hatására következik be. (Pavlik, 2011.)

ENERGIARENDSZEREK

A különböző mozgásformákhoz, esetünkben a magas szintű sportoláshoz szükséges energia kinyerése a táplálék útján bevitt anyagok lebontásával történhet meg, amely minden esetben többlépcsős, kémiai folyamatokat jelent. Ezen anyagok lebontása az emberi szervezetben ismereteink szerint kétféleképpen történhet meg: aerob módon, azaz oxigén segítségével, amely főleg a zsírok és a szénhidrátok lebontását jellemzi, illetve anaerob módon, amely az ATP, ADP és a szénhidrátok lebontását jellemzi. Az energianyerés szempontjából az esetünkben látott fáradásos teszt anaerob laktacid folyamatként definiálható.

A tejsav felhalmozódása limitáló tényezője a terhelésnek

Egy nagyjából 45 másodperces terhelésről beszélünk, ahol az anaerob alaktacid ATP, ADP foszfátok lebontása már nem elegendő, így a kreatin-foszfát, illetve a glikogén és a glükóz oxigén nélkül végbemenő lebontása szükséges a májból és a vázizomzatból mozgósítva, a megfelelő energianyeréshez. Az ilyen, kifejezetten intenzív (80-90%-os) terhelések során megkezdődik a tejsav felhalmozódása, ami limitáló tényezője a terhelésnek, a vér pH-értékének csökkenésével ugyanis az izom-összehúzódás lehetőségét csökkenti. (Dr. Szőts , 2018.)

Az energiatermelő rendszerek azonban logikusan egymás mellett működnek, nem pedig egyik vagy másik lép csak működésbe. Az energiatermelés alapját a gazdaságosan működő aerob rendszer szolgáltatja (ATP-előállítás), mivel ez a rendszer tudja visszaállítani az intenzitás hatására növekedő tejsav felhalmozódását (kézilabda esetében intermittens szakaszok). (Holló, Sportélettan)

Az izomrosttípusoknál is meghatározták a szakirodalomban a fő energiaszolgáltató rendszereket. A lassú izomrostok (I.) esetében főleg az aerob munka dominanciája figyelhető meg, mivel a nagy mennyiségű mitokondrium-szám miatt nagymértékű oxidatív munkára lehetnek képesek, glikogéntartalmuk viszont alacsony. A gyors rostok (II.A) anaerob típusúak a szakirodalom szerint, a nagy mennyiségű glikogén- és a kis mennyiségű mitokondrium-, mioglobin-tartalomból kifolyólag az ATP-nyerés főképp a glikolízisből megy végbe. A kevert, harmadik rosttípus (II.X) nevéből adódóan a sejtalkotókat kevert mennyiségben tartalmazza, de anyagcsere szempontjából inkább oxidatív. (Holló, Sportélettan)

A vertikális felugrás kiváló mérési lehetőséget ad az alsó végtag – főként boka, térd, csípő – erejének, robbanékony erejének, illetve rostösszetételének vizsgálatára. (Hanjabam Barun Sharma, Shalini Gandhi, Konthoujam Kosana Meitei, Jyoti Dvivedi, & Sanjay Dvivedi, 2017.)Napjainkban ez a fizikai képességek egyik legfontosabb vizsgálati lehetősége, gyakran használják az adott játékos jelenlegi és potenciális teljesítmények értékelésére. (Ugarkovic , Matavulj, Kukolj , & Jaric , 2002.), ( Davis, és mtsai., 2006.)A vertikális felugrás alatt jelen esetben az ellenmozgásos felugrást értjük (továbbiakban CMJ/counter movement jump). A mérési eljárás eszköztől függően sokféle lehet – legtöbb esetben erőplató segítéségével zajlik –, amely a legfőbb értékek, a felugrási magasságot a platóra kifejtett erő (impulzus), vagy a repülési idő (flight time) alapján számítja. Emellett számos paraméter vizsgálható az eredményből, amelyek segítségével pontosabban jellemezhető az adott játékos alsó végtagi izomereje vagy akár állapota. (Petridis, 2015.)

A CMJ idehaza is elterjedt módszere a sportolók adott napi állapotának (readiness), illetve akár fejlődésének felmérésére egyaránt. A fáradásos felugrástesztek azonban jelenleg még ritkának mondhatók, az akadémiáknál vagy a klubcsapatoknál nem tartoznak bele a felmérési protokollokba. Vizsgálatunk célja egyrészről felvetni a kérdést, van-e ilyen mérésnek létjogosultsága, illetve milyen adatokat nyerhetünk, milyen következtetéseket vonhatunk le ebből a sportolók fejlesztésére vonatkozóan, esetleg prevenciós szempontból megállapítható-e bármi egy-egy játékosra vonatkozóan.

ALANYOK ÉS MÓDSZEREK

A vizsgálati alanyok csoportját U16-os korosztályú, I. osztályú bajnokságban játszó fiú kézilabdázók adták, összesen tizennégyen vettek részt a vizsgálatban. A játékosok átlagéletkora 15,45±0,56 év, az átlagos testmagasságuk 182,88±7,33cm, átlagos testtömegük 73,88±7,43 kg volt. Mindegyik játékos legalább három éve kézilabdázik, a vizsgálat idején legalább heti öt pályaedzésen és heti két konditermi edzésen részt vett. A megoszlásuk posztok szerint az alábbiakban alakult: 4 szélső, 2 beálló és 8 belső poszton szereplő játékos. A vizsgálatot igyekeztünk kipihent állapotban elvégeztetni a játékosokkal, az aznapi első edzésüket megelőzően, nem pedig mérkőzést követő és megelőző napon. Kizártuk a bármilyen akut vagy krónikus problémával rendelkező játékosokat, csak teljesen egészséges sportoló vett részt. Ha volt olyan, aki vizsgálat közben problémát jelzett, azzal a tesztet nem folytattuk, eredményét pedig nem vettük figyelembe.

A vizsgálat idején legalább heti öt pályaedzésen és heti két konditermi edzésen részt vett

A vizsgálati protokoll több részből tevődött össze: először minden játékosnál vizsgáltunk bemelegítést követően egy karhasználat nélküli (csípőre tett kéz) CMJ-tesztet erőplató segítéségével, amely során három ugrást kellett végrehajtaniuk. A játékos egyperces pihenőt követően végrehajtotta a fáradásos felugrásvizsgálatot, a CMJ-hez hasonlóan karhasználat nélkül. A fáradásos Hop-teszt esetében a játékosok folyamatos függőleges felugrást végeztek erőplatón 40 másodpercen keresztül, azt az utasítást kapva, hogy az ugrásokat megállás nélkül igyekezzenek végezni, a lehető legmagasabbra, a lehető legnagyobb tempóval. A feladat végrehajtását követően a sportolók egyperces pihenőt kaptak, majd ezt követően újra mértünk náluk egy három felugrásból álló CMJ-tesztet. A vizsgálatot megelőző bemelegítés egy rövid, alsó-felső végtagi mobilizációt és aktivizációt tartalmazott (farizmokat, térdfeszítő és -hajlító, csípőfeszítő és -hajlító, illetve alsó és felső háti szakasz, széles hát, rotátorköpeny izmainak, vállöv izmainak és a törzs aktivációja). A vizsgálatot követően mindegyik játékos elvégzett egy ötperces levezető, bicikliző blokkot, majd egy rövid hengerezéssel zárták a vizsgálatot.

KUTATÁSI KÉRDÉSEK

KUTATÁSI KÉRDÉSEK

A fő kérdésünk: a vertikális felugrás – a fejlődés, illetve az adott napi állapot (readiness) nyomon követése mellett – használható-e a fáradás hatására (akár mérkőzés végére) bekövetkező változások modellezésére, ebből levonható-e bármilyen következtetés a szakmai stábok számára a játékosok terhelésére vonatkozóan.

I. kutatási kérdés és alapvető feltételezései:

• Feltételezzük, hogy mind a flight time, mind az impulzus alapján számított felugrási magasságban jelentős a differencia a fáradásos teszt előtti és utáni eredményekben.
• A bilaterális felugrások esetében az elrugaszkodási sebesség (vertical velocity of takeoff) a fáradásos teszt előtt és után jelentős különbséget mutat.
• A fáradásos teszt során látott első és utolsó felugrás relatív teljesítményében jelentős a differencia.
• A talajkontakt-idők között jelentős a különbség a fáradásos teszt legelső és legutolsó ugrása között.

II.  kutatási kérdés: Az unilaterális felugrásnál tapasztalt relatív teljesítmények az előtte-utána ugrás során jelentős differenciát mutat a két láb teljesítménye között (a fáradásos teszt hatására a különbség megnövekszik).

III. kutatási kérdés: Feltételezzük, hogy szignifikáns a kapcsolat a fáradásos teszt első és utolsó ugrása kontaktidejének különbsége és az ugrások darabszáma között (minél nagyobb a kettő közti különbség, annál kevesebb az ugrások száma).

IV. kutatási kérdés: Az első kutatási kérdéshez hasonlóan több paraméter esetében végeztünk különbségvizsgálatot, de az unilaterális felugrások paramétereire vonatkoztatva.

• Megvizsgáltuk, hogy a kétféle felugrási magasság számítási módszere között van-e szignifikáns különbség (a bilaterális felugráshoz hasonlóan) a jobb- és a ballábas felugrási fáradásos teszt előtti és utáni eredményeiben.
• Feltételezéseink szerint szignifikáns különbség lesz a jobb és a bal oldal százalékos differenciájában a kétféle felugrási magasságszámítást (flight time, impulzus), illetve a relatív teljesítményt tekintve a fáradásos teszt előtt és után.

EREDMÉNYEK

A vizsgálatok adatait minden paraméter esetében normalitásvizsgálatnak vetettük alá a Statistica^TM program segítségével. Itt nemcsak a paraméterek ferdeségét és csúcsosságát vizsgálatuk, hanem a pontosság érdekében hisztogram felrajzoltatásával is ellenőriztük mindezt. Az adott hipotézisnek megfelelően különbség- illetve korrelációvizsgálatot végeztünk. Amennyiben a normalitásvizsgálat normális eloszlást mutatott, akkor T-tesztet, amennyiben nem normálisat, akkor Wilcoxon-próbát végeztünk, a korrelációs tesztet pedig csak egy felvetés esetében alkalmaztuk.

Az I. kutatási kérdéselső alpontja szerinti vizsgálat eredményei szerint mind a flight time, mind az impulzus alapján a fáradásos teszt előtt és után mért értékek között szignifikáns, azaz jelentős a differencia (flight time felugrási magasság esetében p=0,000171, impulzusszámítás esetében pedig p=0,000982). A különbségvizsgálatnál javasolt nagyobb populáció esetében az irányultság vizsgálata és meghatározása, mivel ezúttal csak egy kisebb populációról beszélhetünk. Az adatok alapján megállapítható, hogy a játékosok fáradásos teszt előtti felugrási magassága nagyobb volt – mindkét számítási magasságot tekintve – az utána történő felugráshoz képest. A levegőben töltött idő (flight time) alapján kapott felugrási magasságértékek a tesztet követően a vizsgált csoportban átlagban 11,947±6,907% csökkenést mutattak, míg az impulzus (erő-idő görbe alapján számolt) eredmények csökkenése 11,0134±6,740% volt. Az egyes játékosok esetében a gyakorlatba integrálható adatok miatt érdemes a csökkenés százalékos mértékét megadni, ami segíthet az esetleges fejlesztési terület meghatározásában. Könnyebben kiszűrhetők a nagyobb rizikót jelentő játékosok, akiknél jelentős csökkenést tapasztalhatunk a terhelést követően. A szakirodalmak 10 (12) mp - 2 percig tartó terhelést anaerob laktacid terhelésként neveznek meg, amely tejsavképződés mellett zajlik magas intenzitáson. Ez összefüggést mutat a kézilabdás szakirodalmak leírásaival, miszerint a sportág intermittensként definiálható, az anaerob energianyerés dominál a mérkőzések során, főképp a férfiak esetében. (Magyar Kézilabda Szövetség, 2019.) (Dr. Marczinka, 2022.)

Érdemes a csökkenés százalékos mértékét megadni, ami segíthet az esetleges fejlesztési terület meghatározásában

A második alpontban a bilaterális felugrások paraméterei közül az elrugaszkodási sebesség fáradásos teszt előtti és utáni értékének különbségét vizsgáltuk. A szakirodalom szerint a felugrástesztek során látott elrugaszkodási sebesség meglehetősen érzékeny változó, fáradás hatására (akár krónikus, akár akut fáradásról beszélünk) nagymértékű csökkenést mutathat. A statisztikai teszt eredményei alapján elmondható, hogy a fáradásos teszt előtti és utáni elrugaszkodási sebességértékek között szignifikáns különbség van, p=0,00062. Ahogy a felugrási magasság esetében, az elrugaszkodási sebességnél is érdemes a százalékos csökkenés értékét egyénileg vizsgálni, hiszen pontosabb információt adhat a játékos terhelhetőségéről, illetve az anaerob állóképességi szintjéről. Ez utat adhat a fejlesztés területeinek meghatározásához, illetve következtetni is lehet arra, hogy a nagyobb terhelést követően milyen mértékben használhatóak ki a képességei. Jelen vizsgálatban a fiatal játékosok esetében a fáradásos teszt hatására a páros lábas felugrások elrugaszkodási sebessége (takeoff velocity, m/s) 5,757±3,610%-ot csökkent.

A harmadik alpontban már a fáradásos teszt eredményeinek vizsgálatát kezdtük. Ezen belül a teszt során látott első és utolsó felugrás során leadott relatív teljesítményértékek különbségét vizsgáltuk meg, amelyben feltételezésünk szerint jelentős differencia volt várható. A megfelelő statisztikai vizsgálatot követően a fáradásos teszt során végzett első és utolsó bilaterális felugrás testtömegre vonatkoztatott teljesítménye között szignifikáns lett a különbség, p=0,011493. Ezen paraméterek esetében fontos részletesebben megvizsgálni, hogy mekkora csökkenés következett be a játékosok relatív teljesítményében (akár százalékos mértékben). Nagyobb populációnál érdemes határértéket felállítani annak érdekében, hogy mekkora mértékű csökkenés nem limitálja jelentős mértékben a pályán leadott teljesítményt, illetve növeli meg a sérülés kockázatát. Mivel a vizsgálatunk kis populációjú volt a végrehajthatóság miatt, elmondható, hogy 14 játékosból 11 esetében csökkenést mutatott a relatív teljesítmény értéke az utolsó ugráshoz képest, ami átlagban 321,893±26,75%-os teljesítménycsökkenést jelentett. Érdemes nagyobb populáció esetében a posztonkénti teljesítménycsökkenést vizsgálni.

A negyedik alpontban a fáradásos teszt felugrásainak kontaktidejét vizsgáltuk. Feltételezéseink szerint ebben az esetben is jelentős differenciára számítottunk a két érték között. A statisztikai vizsgálatot követően kapott p érték=0,104913 viszont azt jelenti, hogy az első és utolsó bilaterális felugrás talajkontakt-ideje között nincs szignifikáns különbség a vizsgált csoport esetében. Annak ellenére sem, hogy a csoport nagy részét szélső és irányító pozíciójú játékosok alkották. Ez valószínűsíthetően a sportág sajátosságaiból adódik, hiszen a felugrások kiemelt sportági mozgásként jelennek meg az edzéseken és a mérkőzéseken egyaránt. (Magyar Kézilabda Szövetség, 2019.)

A II. kutatási kérdéssel a két láb közötti relatív teljesítménybeli különbség százalékos értékének fáradásos teszt előtti és utáni eredményeit vizsgáltuk. A statisztikai próbák alapján elmondható, hogy a két érték között nincs szignifikáns differencia, p=0,777565. Ez az eredmény azzal magyarázható, hogy bár valószínűsíthetően az unilaterális felugrás során az ugró, illetve nem a domináns lábon leadott teljesítmény a teszt és a fáradás hatására csökkent, de ez ennyire kis populáció esetében nem mutatkozott jelentősnek. Érdemes ebben az esetben mindkét oldal unilaterális felugrásteljesítményének a különbségvizsgálata külön-külön, hogy a leadott relatív teljesítmény változását a fáradás hatására pontosabban értékelni tudjuk. Hasznos paraméter lehet ez a sportág egyoldalas mivolta miatt, illetve a sérülésrizikó és annak a fáradás hatására történő növekedésének nyomon követésére is.

A III. kutatási kérdésben az eddigiektől eltérően korrelációt vizsgáltunk egy összetettebb kérdésben. Feltételezéseink alapján a teszt során végzett első és utolsó felugrás kontaktidejének a különbsége összefüggést mutat a teszt során elvégzett bilaterális felugrások darabszámával. A statisztikai kapcsolatvizsgálat elvégzése szignifikáns korrelációt mutatott a két paraméter között, p érték (szignifikanciát jelzi) =0,009152, a r (korrelációs együttható) =0,667, míg a r2 (korrelációs együttható) =0,445. Esetünkben tehát volt kapcsolat a kontaktidők különbsége és a felugrások darabszáma között. A kis számú populációból nem vonható le egyértelmű következtetés, annyira egyéniek a sportolók eredményei, de elmondható, hogy a teszt során lényegesen több ugrást elvégző játékosok kontaktidejének differenciája kisebb mértékű volt a teszt során. Mivel az egyéni eltérések miatt nem vonható le ebben a tesztben érdemi következtetés, így ennek a vizsgálatnak nagyobb populáción történő ismétlése célszerű lenne.

A IV. kutatási kérdésben az elsőhöz hasonlóan több alpontban vizsgáltuk a különböző paraméterek változásait. Első körben az egylábas felugrásoknál a magasságok közti különbséget néztük a fáradásos tesztet megelőzően és után, mind a jobb, mind a bal oldal esetében, külön-külön. A páros lábas felugrásokkal ellentétben sem a jobblábas, sem a ballábas felugrásoknál nem volt szignifikáns különbség a felugrási magasságokban egyik számítás alapján sem.

A vizsgálatban részt vett sportolók 78 százalékának a domináns ugrólába a bal volt. Feltételezéseink szerint a szignifikáns különbség hiánya visszavezethető arra, hogy a játékosok az első évüket töltötték az akadémián, különböző felkészültséggel és képességekkel érkeztek, a fejlesztésük is ennek megfelelően az alapok lerakásával zajlott az adott szezonban. Mivel a képzés elején vannak, az egylábas felugrásokat kevésbé tudják megfelelő technikával végrehajtani. Teljesítményleadásuk közel sem tökéletes ebben a mozgásformában, illetve a korosztályt jellemző, nagymértékű növés és koordinációvesztés is számba vehető az eredmények okaként.

A 2. alpontban felvetett kérdések szerint a fenti egylábas felugrástesztek paramétereinek különbségvizsgálatához hasonlóan, ebben az esetben sem volt szignifikáns differencia, sem a flight time magasságszámítás, sem az impulzusmagasság eredményeiben a teszt előtt és után.

A két oldal differenciaértékét érdemes nem arányszámként megadni, hanem kerekítés nélkül statisztikai vizsgálatnak alávetni. Ebben az esetben is elmondható, hogy az unilaterális felugrásokat a bejövő korosztály nem tudja kellő magabiztossággal és megfelelő technikával végrehajtani; a biztos alap lerakása és a játékosok azonos szintre hozása lehet az elsődleges cél.

Az unilaterális felugrások esetében összességében nem tapasztaltunk olyan mértékű csökkenéseket a teszt előtti és utáni felugrások paramétereiben – flight time felugrási magasság, impulzusmagasság, relatív teljesítmény –, mint a páros lábasoknál. A felugrási magasságok esetében a jobb oldalon volt a legnagyobb csökkenés mind a levegőben töltött időt, mint az impulzusszámolási módszert alapul véve – előbbi esetében 12,081±9,415%, míg az impulzus esetében 11,758±11,382% volt. Ugyanezen paraméterek értékei a bal oldal esetében a fáradásos teszt hatására flight time felugrási magasságot tekintve 6,3526±13,4911%-ot, míg az impulzus esetében 7,5794±12,079%-ot csökkentek.

A testtömegre viszonyított teljesítménynél a jobb oldalon 9,808±4,989%, a bal oldalon 2,6989±10,183% csökkenés mutatkozott a teszt hatására. A fenti értékek csökkenését nagymértékben alátámasztja a sportágra jellemző unilaterális és aciklikus mozgásforma, ami minden játékos esetében jelent egy domináns ugrólábat, amelyről a lövéseknél, passzoknál többnyire az elrugaszkodás történik (jóval nagyobb mértékben, mint a dobókézzel ellentétes láb esetében). A vizsgálat populációját alkotó U16-os csapat 14 játékosából 11 jobbkezes, tehát a bal oldali a domináns ugrólába, amely esetében jóval kisebb csökkenés volt tapasztalható. Ezen eredmény tükrében lehet még lényegesebb a bilaterális mellett az unilaterális fejlesztés is, mivel a játék kiszámíthatatlansága miatt a játékosnak a nem domináns lábáról is tudnia kell megfelelő mértékben elrugaszkodnia.

Összegzés, következtetések

A sportolók fáradásos vizsgálatai továbbra sem tartoznak a leggyakoribb felmérések közé, kivéve az alapozási időszakot. A zsúfolt versenynaptárak, a nagyobb mértékű terhelés, ezáltal a nem megfelelően megtervezett periodizáció felborulását okozná, annak ellenére, hogy beilleszthetőek lennének a sportolók terhelésébe, akár limitációkkal is.

A fáradásos tesztek jól felkészített sportolókkal, megfelelő környezetben és ütemezéssel a gyakorlatban hasznos információkat közvetíthetnek akár az edzők, akár az erőnléti edzők felé a fejlesztés és a gyenge láncszemek, illetve az edzésterhelés adagolásának szempontjából egyaránt. A kutatásunk, bár relatíve kis populáción tudtuk csak végrehajtani, elősegíthetik lényeges következtetések levonását.

A kutatási hipotéziseink és kérdéseink vizsgálata által kapott eredmények alapján első körben elmondható, hogy a játékosok felugrási magasságában jelentős különbség látható a teszt előtt, és egy fáradásos, 40 másodperces anaerob jellegű (laktacid) terhelést követően. Feltételezve, és a kis populáció eredményeit vizsgálva elmondható, hogy az anaerob terhelés a felugrási magasság csökkenését vonja magával, amely a gyakorlatba is transzferálható a sportág intermittens, anaerob szakaszait figyelembe véve. Megfigyelhető emiatt, hogy mérkőzés közben egy intenzívebb szakasz mekkora mértékben lesz hatással egy szélsőre, akinek a felugrási magassága döntő lehet amiatt, hogy a levegőben mennyi ideje lesz a kapussal szemben a helyzetét gólra váltani. Korántsem mindegy az eredményesség szempontjából, hogy a mérkőzés végére, terhelés hatására mennyire csökken a felugrási magassága vagy a teljesítménye, illetve a fáradás hatására milyen maximális magasságról és teljesítményről következik be a csökkenés.

A szélső felugrási magassága döntő lehet amiatt, hogy a levegőben mennyi ideje lesz a kapussal szemben a helyzetét gólra váltani

Hasonló állításokat fogalmaztunk meg a bilaterális felugrások teljesítményét vizsgáló kérdés esetében, hiszen az anaerob terhelés hatására a leadott relatív (testtömegre) viszonyított terhelésben is jelentős különbség mutatkozik a teszt előtti és utáni felugrások során. A felugráskor leadott relatív teljesítmény esetleges nagyobb mértékű csökkenése nem csak a pályán látott teljesítményben lehet limitáló mértékű bármelyik poszton játszó játékosnál. Akár a sérülés kockázatát is megnövelheti, hiszen a sportágat hihetetlen sebesség és irányváltások sokasága, illetve nagy erők találkozása és testre történő hatása jellemzi.

Bár a bilaterális felugrások unilaterálisan produkált relatív teljesítményének százalékos differenciái között nem találtunk jelentős különbséget, ennek ellenére a későbbiekben javasolt önmagában az unilaterális felugrások relatív teljesítményének vizsgálata fáradásos teszteket megelőzően és követően. A százalékos arányszám ugyanis elfedheti az esetleges különbségeket, illetve a sérülésrizikó szempontjából érdemes lehet az ugróláb, illetve a nem domináns oldal külön-külön vizsgálata relatív leadott teljesítmény esetében.

Nemcsak a fáradásos teszt előtt és azt követően végrehajtott felmérések pontosabb vizsgálata javasolt sportági szempontból, hanem a teszt során végrehajtott első és utolsó ismétlés figyelembevétele is. Ebben az esetben ugyanis az elsőhöz hasonlított ugrást nem előzi meg pihenőidő, és így nem feltétlen történik meg az energiarendszerek teljes mértékű regenerációja sem. A fáradás tényleges mértékét is megmutathatja mindez, bizonyos fenntartásokkal, hiszen ezek nem teljesen sportágspecifikus tesztek.

A kontaktidők változása nemcsak a pályán történő eseményekkel hozható kapcsolatba, hanem az erőnléti edzések pliometriai fejlesztésében is kulcskérdés, bármelyik posztról legyen is szó. A teszt során látott felugrások kontaktidejében az első és az utolsó ugrás tekintetében nem találtunk szignifikáns különbséget, aminek feltételezéseink szerint több oka is lehet. Egyrészről az akadémia legfiatalabb játékosainál még nem teljesen differenciált az erőnléti fejlesztés, inkább az alapok letétele zajlik. A különbség hiányát okozhatta a játékosok fiatal kora is (átlagéletkoruk 15,45±0,56 év), hiszen a szakirodalom is jelzi, hogy a fiataloknál könnyebben és gyorsabban mehet végbe a terhelést (akár anaerob) követő regeneráció. Illetve a játékosok döntő többsége szélső vagy irányító poszton játszik (kisebb testmagasságú és testtömegű), ami befolyásoló hatású lehet egy ilyen teszt során.

Épp ezért találhattunk kapcsolatot a kontaktidők különbsége és a felugrások darabszáma között, hiszen a sportolóknál nem beszélhetünk idegen ingerről, illetve a felmérés idején ezek a sportolók már közel 9-10 hónapja az akadémiai terhelésben részesültek, ami ennyi idő alatt lehetővé tehette a közel megfelelő kondicionális alapok letételét.

A továbbiakban szükségesnek ítéljük a fáradásos tesztek nagyobb populáción történő elvégzését a pontosabb eredmények érdekében. Fontos tesztelési formát jelenthetnek a felnőttek esetében is, hiszen egy csapat vagy adott játékosok gyengeségei így könnyen kiszűrhetőek, és az eredmények alapján több területen meghatározhatunk fejlesztési lehetőségeket és időszakokat. A kézilabdázás posztjainak sajátosságait is plusz változókkal egészíthetjük ki, segítve a későbbiekben a főbb fejlesztési pontok általánosítását. A sérülés rizikófaktorai is jobban értelmezhetőek, mivel a terhelési tényező is közrejátszik bennük (unilaterális felugrási magasság vagy leadott relatív teljesítmény esetében). Ám mindenképpen érdemes figyelembe venni, hogy ezek a tesztelések nem kerülhetnek túlsúlyba, nem boríthatják fel a tervezett periodizációt, adagolásuk és helyük meghatározása a szakmai célok és a vezetőedző által elvártakhoz kell hogy illeszkedjenek.

IRODALOM

Forrás: https://psycho.unideb.hu/sportpszichodiagnosztika/fejezetek/hg_sportelettan/_book/index.html

Davis, D., Bosley, E., Gronell , L., Keeney, S., Rossetti , A., & Mancinelli, C. (2006.). The relationship of body segment length and vertical jump displacement in recreational athletes. The Journal of Strength and Conditioning Research.

Dr. Marczinka, Z. (2022.). Kézilabdázás, egy átfogó tanulmány a játékról . Budapest: Kék Európa Stúdió.

Dr. Marczinka, Z. (2018.). Kézilabdázás. Nyíregyháza: Kék Európa.

Dr. Szőts , G. (2018.). Sportbiokémia. Társadalmi Innovációk - új módszerek kidolgozása a Testnevelési Egyetem megvalósításában. Testnevelési Egyetem.

Fekete, B. (1999.). A kézilabdázás technikája. Budapest : Magyar Testnevelési Egyetem .

Hanjabam Barun Sharma, Shalini Gandhi, Konthoujam Kosana Meitei, Jyoti Dvivedi, & Sanjay Dvivedi. (2017.). Anthropometric Basis of Vertical Jump Performance: A Study in Young Indian National Players. Journal of Clinical and Diagnostic Research.

Holló, G. (dátum nélk.). Forrás: https://psycho.unideb.hu/sportpszichodiagnosztika/fejezetek/hg_sportelettan/_book/index.html

Holló, G. (dátum nélk.). Sportélettan.

http://kezitortenelem.hu/index.php?id=35, M. K. (Megtekintés dátuma: 2024.04.24). http://kezitortenelem.hu/.

Kőnig-Görögh, D. (2020). Magyar utánpótláskorú kézilabdázók vizsgálata, a posztok és személyiség viszonyában. Testnevelési Egyetem Sporttudományok Doktori Iskola, Magyarország.

Magyar Kézilabda Szövetség. (2019.). Erőnléti edzés a kézilabdázásban. Budapest: Kék Európa Stúdió.

Pavlik, G. (2011.). Élettan-sportélettan. Budapest: Medicina Könyvkiadó Zrt.

Petridis, L. (2015.). A sportteljesítmény fizikai összetevőinek diagnosztikája. Debrecen: Campus Kiadó.

Radák, Z. (2016.). Edzésélettan. Budapest.

Reiser, R., Rocheford, E., & Armstrong, C. (2006.). Building a better understanding of basic mechanical principles through analysis of the vertical jump. Strenght and Conditioning Journal.

Ugarkovic , D., Matavulj, D., Kukolj , M., & Jaric , S. (2002.). Standard anthropometric, body composition, and strength variables as predictors of jumping performance in elite junior athletes. The Journal of Strength and Conditioning Resear