A felállt támadás elleni védekezés elemzése – a 2024-es férfi Európa-bajnokság mérkőzései alapján
2025. január 30, csütörtök 10:01 | Szerző: Dr. Marczinka Zoltán
Az élcsapatok védekezése
A csapatok védekezését elemezve általános trendként megállapítható, hogy azok továbbra is a területvédekezést alkalmazzák – annak is a 6:0-s alapfelállását, ami azonban rugalmasan változik a labdajáratásnak és a védekezési alapfilozófiának megfelelően. Az élcsapatok védekezésében a következő jellemvonások figyelhetők meg.
Svédország: Rendkívül gyorsan és jól rendeződnek vissza (1. ábra), felállásuk elősegíti a korai labdaszerzést és az abból indított, csapatszintű gyors ellentámadást (2. ábra). Gyors és praktikus cseretaktikájuknak köszönhetően törésmentesen váltanak támadás és védekezés között. Talán ennek is betudható, hogy a svéd válogatott volt az egyetlen csapat, aki az Eb-n nem kapott gólt gyors középkezdést követően.
Dánia: Nyitott, 2:4-es alapfelállás, egészen addig, amíg a beálló nem foglalja el a helyét. Folyamatos váltásokkal jól tartják lőtávon kívül az ellenfél legveszélyesebb átlövőit, majd a biztonság megtartása mellett középen történő kilépésekkel (Saugstrup és Hald) jó hatékonysággal kísérelnek meg labdaszerzést (3. ábra).
Németország: A belső négyes nagyon jól reagál a pozícióváltoztatásokra, különösen a befutásokra (4. ábra). Sokat ütköznek középen (Golla és Köster), a passzív játék határán pedig mélységben erőteljesen letámadva szorítják ki, szigetelik el a labdás játékost (5. ábra).
Franciaország: A támadásban kulcsszerepet játszó játékosok (Remili, Fabregas) szintén meghatározóak és sok időt töltenek a védekezésben. Kiterjedt szélességi és mélységi lábmunkával tömörülnek a labda irányába, lezárva ezzel az átadási sávokat (6. ábra). Kevesebb megállító ütközést alkalmaznak, inkább a területet és a támadási időt igyekeznek elvenni az ellenféltől, és nagyon hatásosan védekeznek a kétbeállós játék ellen (7. ábra).
Egyéni védekezés
A hatásos csapatvédekezés természetesen nem képzelhető el jó egyéni védekezés nélkül. A védőtevékenység mérőszámokkal történő jellemzésére a hivatalos mérkőzésstatisztikák a sikeres sáncolás, illetve labdaszerzés adatait használják. Az adatok összesítéséből kiderül, hogy a legjobb mutatókkal rendelkező egyéni védők a topcsapatokból kerülnek ki (1. táblázat) és ezen játékosok nem védekező specialisták, hanem a támadásból is jelentősen kiveszik részüket.
Ugyanakkor egy csapat védekezésének karakterét, hatékonyságát nemcsak ezen kategóriák, hanem a védekezési magatartás, játékfelfogás is jelentős mértékben befolyásolja. Ezért az elmúlt évtized hazai és nemzetközi mérkőzéseinek elemzése során törekedtem arra, hogy az ütközések, valamint a pozitív és negatív taktikai tevékenységek aprólékos, azonos kategóriák szerint kinyert adatai egy mérkőzésre lebontott átlagával olyan mérőszámokat tudjak produkálni, melyekkel a védekezési tevékenység alaposabban és az objektivitást megtartva legyen elemezhető (Marczinka Z., 2023. KÉZILABDA MÓDSZERTAN NO. 06., 18-27. old.).
A 2. számú táblázatban jól láthatóak az elmúlt két férfi Európa-bajnokság azonos kategóriákban mért adatai, amelyek egymás mellé rendelve egyúttal jó lehetőséget nyújtanak összehasonlításra, bizonyos irányvonalak, tendenciák megállapítására.
Az ütközések száma sokat elárul egy-egy csapat védekezési felfogásáról, a játékosok ellenféllel szembeni magatartásáról. A megállító ütközések inkább a játék tördelését célozzák, a folyamatos támadásszervezést hivatottak megakadályozni. Míg az eltérítő ütközésekkel inkább az ellenfél előnytelen helyzetbe kényszerítését, a támadóidő tudatos fogyasztását igyekeznek elérni a védők. A táblázatból kiderül, hogy a 2022-es Eb-hez képest az ütközések száma jelentős mértékben, közel egyharmaddal csökkent 2024-ben. Ebből a megállító ütközések száma szinte változatlan, ugyanakkor az eltérítő ütközések közötti különbség (–28,7) jelentős. Ez valószínűleg abból adódik, hogy a közvetlen gólveszélyt megakadályozó megállító ütközések alkalmazása továbbra is szükségszerű, ugyanakkor a védők inkább számukra kedvező helyre igyekeznek terelni a támadásbefejezést, mintsem megakasszák a támadásszervezést. Valószínűleg a kevesebb az ütközés is oka lehet annak, hogy több lövés érkezik kapura, melynek következtében a 2024-es Eb-n közel kétszeresére nőtt a csapatok által végrehajtott sáncolások mérkőzésenkénti átlagos végrehajtási száma (5,4 ill. 10,5). Ebből a nagymértékű növekedésből minden részterület kiveszi a részét, viszont a felső lövés (+1,5), illetve felugrásos lövés (+2,2) sáncolásának növekedési mértéke a leginkább szembetűnő.
A kissé nehezen megfogható és számszerűsíthető taktikai tevékenység az előző Eb-hez képest 2024-ben közel azonos aktivitást mutat (30,3 ill. 32). Ugyanakkor megfigyelhető, hogy míg a negatív tevékenységek (egy-egy elleni védőhiba, hétméteres okozása) száma kissé emelkedik (24,2 ill. 27,2), a pozitív akciók (támadóhiba kiharcolása, technikai hibára kényszerítés) száma körülbelül ugyanilyen arányban (6,1 ill. 4,8) csökken.
A labdaszerzések mérkőzésenkénti átlaga 4,4-ről 7,2-re emelkedett, ami a nyitottabb, labdacentrikus védekezés előretörését jelzi. Ezen belül a halászással történő labdaszerzés gyakoriságának aránya – mindkettő közel azonos mértékű emelkedése mellett – az elütéssel szemben továbbra is megmaradt.
Kapusvédés
A csapatok sikerében döntő szerepet játszott a kapusok teljesítménye. A magas és egyre növekvő védési hatékonyság a védőjátékosok és a kapus közös erőfeszítéseinek köszönhető: a védők tudatos helyezkedéssel „referenciapontot” képeznek, a kapu egy részét fedezik, segítve a kapusokat abban, hogy a másik oldal védésére koncentrálhassanak. Talán ennek is tudható be az a tény, hogy a legmagasabb védési hatékonyságot elért kapusok a legjobb védők, védőpárok csapataiból kerültek ki (kivéve Möstl, az Eb „meglepetéskapusa”). A 3. táblázatban a különböző védési területekről, kapura lövési zónákból az 1-3. legjobb mutatót elért kapusok láthatók. A linkre kattintva pedig jól megfigyelhetők a videón a vízszintes lövőszögek, illetve a lövéstávolságnak megfelelően alkalmazott egyéni védéstechnikák.
Beálló elleni védekezés
A beállójáték előtérbe kerülése és a beállójátékos körüli támadásszervezés gyakorisága értelemszerűen magával hozza az ellene történő védekezés igényét, szerepének megnövekedését. Logikusnak tűnhetne a beálló egyéni emberfogással történő semlegesítése. Ugyanakkor a sokat mozgó beálló követése a védőktől telített kapuelőtér közvetlen közelében erősen akadályozott. Másrészt a túlzott beállócentrikus védekezés következtében fellépő védődeficit egyéb területeket nyithat meg a támadók számára a támadásbefejezésre. Régi szakmai dilemma, hogy a beálló játékos ellen elölről vagy hátulról történő felállással célszerű-e védekezni.
A hátulról történő védekezés előnye, hogy a védő alapmozgása közben jól látja a támadójátékot, testének izmokkal jól párnázott részeivel, mellel-felsőtesttel képes kis ütközésekkel az előtte helyezkedő beállót folyamatosan ellenőrzése alatt tartani. Ugyanakkor, az esetleges magasság- és erőkülönbséggel szemben a leforgások – különösen a magasan tartott kézzel átvett labdával kapu felé történő beforgások – ellen hátulról nehezebb a védekezés. További nehezítő körülmény, hogy a védőhöz közelebb és a háta mögött van a kapuelőtér-vonal, így a test-test elleni küzdelem hevében könnyen fennáll a belülvédekezés, így hétméteres és esetleges kétperces kiállítás veszélye.
Az elölről történő védekezés előnye, hogy a beálló elé helyezkedve a védőjátékos mozgása nem korlátozott. Alapmozgása közben jól követheti a labdajáratást, lezárhatja a bejátszások útját, és mélységi kilépésekkel a kapura törő labdás támadóval szemben is képes védekezni. Problémát jelent viszont, hogy – bár a támadójátékra jó a rálátása – a beállót nem látja, csak érzékeli, ennek következtében annak gyors irányváltoztatására érzékeny, könnyebben kerülhet elzárásba, és pattintott bejátszásnál a beálló előnyösebb helyzetben van a labdaátvételhez. Ugyanakkor jó helyezkedéssel a beálló kizárható a labdaátvételből, ami csírájában fojtja el a megjátszásának lehetőségét, csökkentve ezáltal a támadásszervezés alternatíváit.
Természetesen a megoldás a kettő kombinációja, az „arany középút” lenne, de megvalósítható-e ez napjaink egyre gyorsuló kézilabdájában? Be lehet-e a beálló tevékenységét úgy szűkíteni, hogy mind a bejátszás, mind a kapu felé fordulás lehetőségétől sikerüljön megfosztani? Ki tudja-e a csapat gazdálkodni a játékoslétszámból azt, hogy két védőt áldoz be a beálló őrzésére úgy, hogy közben nem keletkezik deficit az 1vs2 vagy 2vs3 elleni játékhelyzetben a védekezés másik területén?
Kézenfekvő és praktikus megoldásnak tűnik az, hogy a labdás támadóval szembeni játékos nemcsak ellene védekezik, de egyúttal a beálló irányában történő átadási sávot is igyekszik lezárni. Miközben az egyik védőtárs (általában az egyik 3-as védő) hátulról, a beálló mellé-mögé állva jó pozícióból biztosít. Az ilyen módon kialakított kettős őrizettel mind a labdaátvételtől, mind a kapura fordulás lehetőségétől kizárható a beálló. Ehhez a zónavédekezés biztosít megfelelő keretet, melyben a védőjátékosok – a területvédekezés elveinek megfelelően – labdajáratás irányába tolódó mozgással, emberváltással, védőháromszögek, védőnégyszögek kialakításával védekeznek. Az Európa-bajnokság élcsapatainak (köztük a magyar válogatottnak) beállójátékos elleni védekezésében a következő működési mechanizmust lehetett felfedezni.
Amikor a labda a balátlövőnél van, J2 védekezik vele szemben, mélységi kilépéssel zárva le annak a kapu irányába történő mozgását. J3 védő mélységi oldalazó mozgással a labdás támadó felé fordulva zárja le az átadási sávot a beálló irányába úgy, hogy oldalazó mozgással képes gyorsan kilépni az irányító-átlövőre, illetve visszalépni a kapuelőtér-vonalhoz. A labda nélküli oldalon, a kapuelőtér-vonaltól kimozgó beállót J3 és B2 védők fedezik laza kettős őrizetben (8. ábra).
A balátlövőtől történő labdaátvételt követően J3 védekezik az irányító-átlövővel szemben, féltávra helyezkedve a BÁ-IÁ-BE háromszögben. J2 védő a labdaátadás irányába tolódva, az esetleges kontrapasszra is felkészülve fedezi a balátlövő előtti területet, közben ezáltal tömöríti a védekezést a pálya hossztengelye irányába. B2 védő a beállóról kissé a labdás támadó felé elmozdulva, de még érintő távolságba maradva zárja le az átadási sávot a beálló irányába. B3 védő hátulról-oldalról őrzi a beállót, aki így szintén kettős őrizetben találja magát (9. ábra).
Amikor a jobbátlövőhöz kerül a labda, B2 védő helyezkedik vele szemben úgy, hogy közben elölről zárja le a beálló irányába az átadási sávot. B1 védő féltávra helyezkedve készül fel a jobbátlövő esetleges áttörési kísérletének megállítására, vagy szélre továbbjátszott labda esetén a jobbszélső kapura lövési szögének szűkítésére. J1, J2 és J3 védők a labdaátadás irányába tolódva tömörítik a beálló és labdás támadó körüli védekezést, míg B3 védő továbbra is hátulról, a labda felé fordulva fogja a beállót, stabil felállást biztosítva a kettős őrizethez (10. ábra).
