A neuromuszkuláris fáradás a szervezetben többféleképpen jelentkezhet (perifériás vagy centrális). A perifériás fáradás először neuromuszkuláris szinten (ideg-izom kapcsolatok) tapasztalható, majd később már az izomban is kimutathatók a változások (anyagcsere-folyamatok, az aktin-miozin komplex megváltozása, az izomrostok mikrosérülései). Legtöbbször ezek összessége okozza az izomban a rövid távú teljesítménycsökkenést. A centrális fáradás az izom akaratlagos idegi aktivációján keresztül jelentkezik, de később perifériásan. Ez akkor limitálhatja a teljesítményt, amikor a perifériás fáradás növekszik, és ennek hatására – mint egy védőmechanizmus – próbálja megóvni a szervezetet a további sérülésektől. A neuromuszkuláris fáradás akár perifériás, akár centrális szinten jelentkezik, a szakirodalom alapján 48 óráig is jelen lehet, bizonyos esetekben akár a 72 órát is elérheti. Ezért is rendkívül fontos a sportban megtalálni az egyensúlyt a megfelelő edzésingerek és az optimális regeneráció között. A kézilabdában a mérkőzéseket sorozatos gyorsulás, lassulás, sprint, ugrás és hirtelen irányváltás mellett jelentős test test elleni küzdelem is jellemzi. A versenyzési szint növekedésével a játékosoknak az egyszerű kézilabdaelemeket (pl. cselezések, lövések) a sikeres végrehajtás érdekében a lehető legnagyobb intenzitással kell végrehajtaniuk.

"fontos a sportban megtalálni az egyensúlyt a megfelelő edzésingerek és az optimális regeneráció között"

Ennek következtében nemcsak a meccsek, hanem az edzések is jelentős – mentális és fizikai – fáradást okozhatnak. Azokra a játékosokra, akik csapatukban meghatározó szerepet töltenek be, vagyis játékperceik száma magasabb, ez hatványozottan igaz.
A mérkőzések intenzitását és fizikai kihívásait tovább növelte az a szabályváltoztatás, amely lehetővé tette a gól utáni gyors középkezdést, vagyis amint a támadó csapat egyik játékosa a középkörön belül birtokolja a labdát (most már bármelyik térfélen), a bíró elindítja a játékot a védekező csapat játékosainak helyzetétől függetlenül. A szakirodalomban a kézilabda-mérkőzés és -edzés terhelésének meghatározása igen hiányos, ugyanakkor napjainkban is rendkívül fontos. Köztudott, hogy a fáradás negatívan befolyásolja a teljesítményt (akut és krónikus hatások). Ugyanakkor, ha ez a jelenség a sorozatterhelés miatt alakul ki és nem társul hozzá megfelelő regeneráció, az adott játékosnál a sérülés kockázata is jelentősen megnövekedhet.
A neuromuszkuláris fáradás meghatározása a komplexitásából adódóan egy összetett folyamat eredménye, és csupán egyetlen eszköz vagy módszer használatával nem lehet következtetni rá. Ezért ennek az összefoglalásnak a célja a szakirodalomban található metódusok és eszközök áttekintése a neuromuszkuláris fáradás szintjének meghatározására, valamint ismertetni gyakorlati alkalmazásának lehetőségeit.

A tanulmányhoz felhasznált eszközök és módszerek: A használt keresési stratégia az interneten elérhető és megtalálható cikkek kiválogatása a szakirodalmi adatbázisokból, mint pl. a PubMed vagy a Google Scholar. A keresésben használt kulcsszavak a következők: readiness, handball, countermovement jump, fatigue, monitoring.

A fáradásmonitoring jelentősége és alkalmazott eszközei

A fáradás nyomon követése elengedhetetlen, hogy kontrollálhassuk az edzések hatására megjelenő adaptációt, s meggyőződhessünk róla, hogy a sportoló készen áll az adott edzésre/mérkőzésre, valamint hogy csökkentsük a valószínűségét a sérülésnek/megbetegedésnek. Fontos, hogy olyan eszközöket válasszunk, amelyek érzékenyek az adott sportágra jellemző terhelésre, valamint képesek különbséget tenni az akut edzéshatások és a krónikus változások között. A szakirodalomban egy online kérdőívvel vizsgálták, hogy a sportban dolgozó szakemberek (edzők, erőnléti edzők, sporttudományos szakemberek stb.) milyen eszközöket használnak a sportolók fáradásának monitorozására.
A válaszokból kiderült, hogy a leggyakrabban használt teszt a szubjektív wellness-kérdőív volt, amit egy héten több alkalommal, de adott napon csak egyszer töltöttek ki. A második leggyakrabban alkalmazott eszköz a – valamilyen formában végrehajtott – teljesítményteszt volt (a legnépszerűbb ezek közül a vertikális felugrás tesztje, a CMJ). A teljesítménytesztek gyakorisága változó (napi, heti, havi), de arányuk közel azonos volt. A válaszadók kis része használt valamilyen Global Positioning System (GPS) alapú monitoringrendszert is, ugyanakkor a biokémiai és pulzusmarkerek alkalmazása elenyésző számban fordult elő.
Érdemes lehet egy olyan határértéket definiálni a mérési adatokból, amely alapján könnyebb dönteni az adott sportoló állapotáról, pontosabban arról, hogy a kapott eredmény és így a változás releváns-e vagy sem. Erre az egyik leggyakrabban használt statisztikai változó a Smallest Worthwhile Change (SWC).

1. SZUBJEKTÍV KÉRDŐÍVEK

A szubjektív kérdőívek használata az egyik legelterjedtebb módja a fáradás monitorozásának. A mentális fáradtság csökkenti a sportolók terhelésének kapacitását, ami nem jelent mást, mint annak a fizikai munkának a mennyiségét, amit az adott sportoló képes elviselni. Ezért is kifejezetten fontos a neuromuszkuláris fáradás és regeneráció ezen aspektusának vizsgálata. A szakirodalomban több standard kérdőív is létezik, ugyanakkor a gyakorlatban inkább ezeknek rövidebb, szakemberek által összeállított változatait használják. Ennek az az oka, hogy a napi szintű kitöltés miatt a lehető legegyszerűbb és legrövidebb formára és terjedelemre törekszenek. A kérdések általában a fáradtságra, az alvás mennyiségére és minőségére, a stresszre, a kedélyállapotra és az izomlázra vonatkoznak, ami általában 1-től 5-ig vagy 1-től 10-ig értékelhető.
Egy másik gyakran használt formája az s-RPE (Session Rating of Percieved Exertion), vagyis a sportoló egyéni, szubjektív erőfeszítésének a megítélése adott edzésen, ami szintén fontos információ az edzőknek, erőnléti edzőknek és a sporttudományos szakembereknek. Egy módosított Borg-skála segítségével (0–10-es skálán) a sportolónak lehetősége van az edzés nehézségét megítélni. A konditermi edzések terhelésének meghatározása (szettek x ismétlésszámok x ellenállás) és a pályaedzések terhelésének meghatározása (LPS- vagy GPS-alapú mutatók) különbözik. Az s-RPE segítségével a különböző edzéstípusok (pl. konditermi edzés, pályaedzés) összehasonlítása is lehetséges. Az eltérő edzések során kapott s-RPE értéket (0–10) meg kell szorozni az adott foglalkozás időtartamával (percben kifejezve), és így már egységesen lehet az edzések nehézségét összehasonlítani. A napi szintű szubjektív kérdőívek használata fontos segítség lehet, hogy megértsük a sportolók fáradásérzetét, valamint azt is, hogyan reagálnak és birkóznak meg az edzés és mérkőzés okozta stresszel.

2. SZÍV- (PULZUS)PARAMÉTEREK

A vegetatív idegrendszer (szimpatikus és paraszimpatikus) sok más szervrendszerrel áll kapcsolatban a szervezetben, és a fáradásra és/vagy a negatív edzésadaptációra a pulzusszám megváltoztatásával is reagál, amelynek vizsgálata segítséget nyújthat a szakembereknek a sportolók állapotának megítélésében.
A szívparaméterek közül elsődlegesen a nyugalmi pulzus (resting heart rate – RHR) és a pulzusszám-variabilitás (heart rate variability – HRV) nyomon követése adhat visszajelzést, hogyan reagál a sportoló szervezete az egyszeri és a sorozatterhelésre. A szakirodalombana túledzettség szindrómájának egyik leggyakoribb jele a nyugalmi pulzusszám megnövekedése. Ugyanakkor a kutatások során ellentmondásos eredmények születtek az RHR vizsgálatáról. Egyes esetekben valóban megfigyelték a nyugalmi pulzusszám emelkedését túledzettség hatására, ezzel szemben mások arra a következtetésre jutottak, hogy nem volt különbség a normál és a túledzett csoport között.
A pulzusszám-variabilitás változásának vizsgálata terhelés hatására napjainkban is igen népszerű téma. Ez többek között a paraméter megbízhatóságából és mérésének egyszerűségéből (~60 másodperc) is fakad. A HRV leírására az úgynevezett R-R intervalt használják, vagyis a szív ütései között eltelt időt és ennek változásait figyelik. Az R-R intervallum csökkenése negatív hatású a szervezetben, és egyes szívproblémák előjelzője is lehet, nem csak a fáradásé. Ezenkívül a HRV-analízis során használatos paraméter még az LF (low frequency power), a HF (high frequency power), valamint ezeknek az aránya (LF/HF). Az LF/HF arány elméletben a szimpatikus és a paraszimpatikus egyensúlyról ad információt. Az alacsony LF/HF arány a paraszimpatikus, míg a magas LF/HF arány a szimpatikus idegrendszer dominanciáját mutatja. Fontos kiemelni, hogy a szakirodalomban nincs egyértelmű álláspont a HRV, az RHR és a fáradás közötti kapcsolatról. Csupán ezekre a paraméterekre támaszkodni nem célszerű. Ugyanakkor hasznos eleme lehet egy összetettebb, több eszközön/mérésen alapuló monitoringrendszernek.

3. BIOKÉMIAI MARKEREK

Az akut terhelésre adott választ, illetve a regenerációhoz szükséges időt különböző hormonális, immunológiai és biokémiai markerek segítségével is lehet vizsgálni nyál- vagy vérmintából. A szervezet endokrinrendszere fontos szerepet tölt be a sportolóknál az edzésadaptáció kialakításában, valamint a túledzettség megelőzésében is. A szakirodalomban a túledzettség és a fáradás megállapítására a leggyakrabban vizsgált biokémiai markerek a kreatin-kináz (CK), a tesztoszteron (T), a kortizol (C), valamint utóbbi kettő aránya (T/C).
A CK-enzim az izomban tárolódik és segít az adenozin-trifoszfát (ATP) szintézisében, de gyakran nagy terhelés hatására egy része a vérbe kerül, ami a vázizomrendszer sérülését jelzi. A kutatások eltérő eredményeket találtak azt illetően, hogy ez a marker az edzések/mérkőzések után mennyi idő alatt tér vissza a nyugalmi szintre különböző sportolóknál. Johnston és munkatársai vizsgálatuk során kimutatták, hogy közvetlenül edzés után a sportolók teljesítménye (countermovement jump teszt) romlott, míg a CK-szintje nőtt, ugyanakkor két óra elteltével a CMJ-teljesítmény visszaállt az edzés előtti szintre, a kreatin-kináz-szint azonban tovább emelkedett. Ebből a kutatásból arra lehet következtetni, hogy bár a sportoló képes újra megfelelő teljesítményt leadni, ennek ellenére a szervezetben még zajlanak a regenerációs folyamatok. Más kutatások azt találták, hogy a CK-szint a lejátszott mérkőzés után 24 órával tetőzik, de volt, aki 14, 18 vagy 48 órát is mért. Ami ennél is érdekesebb, hogy a kreatin-kináz-szint sok tudományos cikkben a vizsgálat ideje alatt (pl. 48 óra) nem tért vissza a nyugalmi szintre, sőt a legtöbb esetben legalább 72 órának el kellett telnie ehhez. A CK – mint fáradást meghatározó paraméter – bár gyakran használt, fontos kiemelni, hogy a nyugalmi szintje az egyének között jelentősen eltér, és napról napra is nagymértékben ingadozik a mennyisége, ami főként a csapatsportokban nehezíti meg az alkalmazását.
A tesztoszteron egy anabolikus hormon, ami rendkívül fontos szerepet játszik az izom-hipertrófiában (izomrostok megvastagodása), valamint az izomban bekövetkező sérülések helyreállításában. Gátolja a fehérjebontást, növeli az izom glikogénszintézisét, továbbá a motoros egységek ingerlékenységére is hatással lehet. E marker vizsgálata a szervezetben lejátszódó úgynevezett építőfolyamatokról ad információt. A szakirodalomban nincs egyértelmű álláspont a tesztoszteron és a terhelés kapcsolatára. Egyes kutatások szerint egyszeri, nagy súlyzós edzés hatására növekszik a szintje, míg mások rövid távú vizsgálatok során negatív összefüggést találtak a tesztoszteronszint és a növekvő edzésterjedelem között. Hosszú távú kutatások során pedig nem találtak jelentős változást a tesztoszteron nyugalmi szintjében.

 

"bár a sportoló képes újra megfelelő teljesítményt leadni, ennek ellenére a szervezetben még zajlanak a regenerációs folyamatok"

A kortizol egy fontos katabolikus (lebontó) hormon, gyakran stresszhormonnak is nevezik, mivel a szervezetet érő – fizikai vagy mentális – stresszre megnövekszik a szintje. Hozzájárul az aminosavak szénhidráttá alakításához, amikor a vázizomban a glikogén szintje minimális. A szakirodalomban a CK-hoz hasonlóan nem egyértelmű, mennyi időre van szüksége a szervezetnek, hogy a kortizolszint a nyugalmi értékre csökkenjen, a legtöbb esetben ehhez legalább 48 órának el kellett telnie a mérkőzés után. A tesztoszteron és a kortizol arányát gyakran használják terhelés során az anabolikus és a katabolikus folyamatok egyensúlyának leírására. Feltételezhető, hogy amikor a terhelés nő, akkor ez az arány csökken (kortizoldominancia). Ez a megnövekedett kortizolszint akár 24 óráig is jelen lehet a sportolóknál a mérkőzés után, vagyis ilyenkor még a katabolikus (lebontó) folyamatok dominálnak a szervezetben. Összességében elmondható, hogy a biokémiai markerek vizsgálata a fáradási szint, a túledzettség, valamint a regenerációhoz szükséges idő megállapításában hasznos, ugyanakkor kivitelezése időigényes, költséges és invazív, ami megnehezíti a használatát a mindennapos gyakorlatban.

4. VERTIKÁLISFELUGRÁS-TESZT

A vertikálisfelugrás-tesztek közül a súlypontsüllyesztéssel járó felugrás (countermovement jump, CMJ) az egyik leggyakrabban alkalmazott felmérés a neuromuszkuláris fáradás (readiness) és az edzéshatás akut és hosszú távú változásainak követésére. A szakirodalomban a felugrástesztek megbízhatósága elfogadható. A CMJ a sportban azért is annyira népszerű teszt, mert könnyen és gyorsan végrehajtható, minimális az eszközigénye, a szervezetnek alacsony stresszt okoz (más maximális tesztekkel szemben), ennek ellenére rengeteg fontos információt nyerhet a szakember az alsó végtag erejéről, robbanékonyságáról, valamint az adott sportoló mozgásstratégiájáról is.

A felugrásteszt elvégzésének fajtái és dilemmái
A népszerűsége ellenére nincs egységes álláspont a CMJ pontos kivitelezésére. A teszt végrehajtása többféleképpen lehetséges (karlendítéssel vagy karlendítés nélkül). A vélemények megoszlanak a kar rögzített vagy szabad helyzetéről az ugrás során. A szakirodalomban alátámasztott tény, hogy karlendítéssel nagyobb felugrási magasságot lehet elérni, mint lendítés nélkül (megközelítőleg 10% a különbség), valamint a sportágra jellemző mozgáshoz is közelebb áll, ugyanakkor a karok munkája nehezíti az ugrás pontos analízisét („növeli a zajt” az adatokban). Ezért is fontos eldönteni a mérés célját, de a neuromuszkuláris fáradás vizsgálata szempontjából célszerűbb a karlendítés nélküli felugrást alkalmazni.
Az álló helyzetből indított süllyesztés mértéke szintén nem egységes. Sok esetben a térdek 90°-os hajlítását határozzák meg, de azok a kutatások, amelyeknél egyénre szabott mélységet alkalmaztak, megbízhatóbbak és csökkenthetik a mérési hibákat. Többféle eszközzel vagy eszközön lehetséges a teszt végrehajtása (kontaktszőnyeg, linear encoder, telefonos applikációk stb.), de az erőplató – mint gold standard – a legalkalmasabb a mérésére.
 

"a szakirodalomban alátámasztott tény, hogy karlendítéssel nagyobb felugrási magasságot lehet elérni, mint lendítés nélkül"

A felugrás során az izom dinamikus munkavégzése következik be, létrejön a nyújtásos-rövidüléses ciklus (stretch-shortening cycle – SSC, vagyis az izom excentrikus kontrakció hatására történő megnyúlása utáni gyors, koncentrikus munkavégzése), ami a legtöbb sportág elengedhetetlen eleme. A CMJ időtartama alapján egy lassú SSC (>250 milliszekundum), ami összefüggésbe hozható a sprintgyorsulással, amelynél szintén hosszabb a talajkontaktidő. Ezért ennek vizsgálata a kézilabdában is megállja a helyét, mivel ezt a sportágat is rengeteg gyorsítás, lassítás és irányváltás jellemzi. Az erőplatók segítségével a sportoló által a talajra kifejtett erőt tudjuk regisztrálni (talajreakció-erő) az idő függvényében, amiből a platóhoz tartozó szoftver segítségével rengeteg más paraméter (erő, teljesítmény, idő, sebesség és gyorsulás) számolható, valamint az oldalak közötti aszimmetria is megállapítható.

A mérési paraméterek kiválasztása és számítási módszereinek problémái 

A szakembereknek igen jelentős kihívást jelent, mely paramétereket érdemes kiválasztani a readiness monitorozására (a kutatások alapján egyes paraméterek érzékenyebbek a változásra), így részletesebben ezeket a változókat írják le. A felugrási magasság a leggyakrabban használt paraméter a szakcikkekben, mivel ez alapján a legegyszerűbb jellemezni és megérteni a felugrásteszt eredményét, valamint ez minden játékos és szakember számára könnyen értelmezhető.
Kiemelendő, hogy ennek a számítására több módszer is létezik. Az első a levegőben eltöltött időből (flight time – FT) számolja a felugrási magasságot (h_ft=t²*g/8; ahol h a felugrási magasság [méterben], t a levegőben eltöltött idő és g a gravitációs gyorsulás = 9,81m/s²). A második az impulzus-momentum módszer, ami még a talajelhagyás előtt az elrugaszkodás sebességéből (takeoff velocity) határozza meg a súlypont emelkedését (h_imp=v²/2*g, ahol v az elrugaszkodás sebessége, g a gravitációs gyorsulás = 9,81m/s²).

A szakirodalomban a levegőben eltöltött idő alapján számolt felugrási magasság használata nem ajánlott, mivel a legtöbb esetben bizonyítottan túlbecsüli a magasságot (igaz, a szakemberek gyakran elfogadják a hiba mértékét, feltételezve, hogy a sportoló mindig ugyanúgy hajtja végre az ugrást, így a hiba nagysága is azonos lesz). Ennek a módszernek a nehézsége, hogy a lehető legpontosabban kell meghatározni a talajelhagyás és a leérkezés pillanatát, valamint az ugrás végrehajtása során a testhelyzetnek azonosnak kell lennie a talajelhagyáskor és leérkezéskor is. Kutatók megállapították, hogy egy familiarizációs időszak (a feladathoz való hozzászokás) után, leérkezéskor az alsó végtag ízületei hajlítottabb pozícióban vannak, mint elrugaszkodáskor. Ebből következik, hogy akár a bokaízületben létrejött 10-20°-os változás (ami szabad szemmel nehezen detektálható) is jelentősen befolyásolja a mérési eredményt.

"a felugrási magasságot önmagában használni a fáradás megállapítására nem célszerű"

Ezzel szemben az impulzusmódszer tulajdonképpen már a talajelhagyás előtt kiszámolja a felugrási magasságot (a levegőben eltöltött idő vagy testhelyzet nem befolyásolja), ami miatt ez megbízhatóbb eljárás. A felugrási magasságot önmagában használni a fáradás megállapítására nem célszerű, és a szakirodalomban is ellentétes eredmények születtek ennek vizsgálata során. Elit kézilabdázók háromnapos nemzetközi versenye során csökkent a magasság, míg más kutatásban ez a paraméter nem mutatott változást. Labdajátékok kutatása során azt találták, hogy csökkent a felugrási magasság közvetlenül a mérkőzés után, 12 és 24 óra elteltével, majd legalább 48 órára volt szükség, hogy újra a kezdeti szintet érje el.
A levegőben eltöltött idő (a talajelhagyástól az első talajkontaktig mért idő) és a kontrakciós idő (az ugrás megkezdésének pillanatától az elrugaszkodás pillanatáig eltelt idő) aránya (flight time:contraction time – FT:CT) egy másik érzékeny paraméter a neuromuszkuláris fáradás monitorozására. Terhelés hatására ennek az arányszámnak csökken az értéke (főként a kontrakciós idő mértéke növekszik). Kutatások kimutatták, hogy a felugrás során fáradás hatására megváltozhat a sportoló mozgásstratégiája annak érdekében, hogy képes legyen a célnak megfelelő teljesítményt, azaz a lehető legmagasabb súlypontemelkedést elérni. Annak ellenére, hogy ezt a paramétert megbízhatónak találták a neuromuszkuláris fáradás monitorozására, felmerül a kérdés, mennyire pontos, mivel a levegőben eltöltött idővel számol, aminek a hátrányai jól ismertek. Ebből következően egy másik paraméter talán még valósabb és megbízhatóbb lehet a fáradás monitorozására.
A módosított reactive strength index (RSI_Mod) azt jelöli, hogyan képes a sportoló a maximális függőleges impulzust generálni a lehető legrövidebb idő alatt, vagyis meghatározza az alsótest robbanékonyságát. A számolása a felugrási magasságból (levegőben eltöltött idő vagy impulzus alapján) és a kontrakciós időből történik (RSI_mod^FT vagy RSI_mod^Imp). Hasonlóan az FT:CT-hez, terhelés hatására ez az érték is csökken. A szakirodalomban gyakran csak az ugrás koncentrikus fázisára korlátozódnak a vizsgálatok, illetve a vizsgált paraméterek is (pl. peak power, relative peak power, relative power, mean power, peak velocity, peak force, mean force, rate of force developement), ugyanakkor fáradás hatására bekövetkező csökkent reflexaktivitás (védelmi mechanizmus) főként az excentrikus funkciókat befolyásolja. Így fontos lehet az excentrikus szakasz vizsgálata is, mint például ennek a fázisnak az időtartama (eccentric duration).

A szakirodalom a két oldal közötti aszimmetriát (a jobb és a bal láb közötti eltérést) a felugrás különböző fázisaiban nemigen vizsgálja a neuromuszkuláris fáradás szempontjából. A kézilabda aszimmetrikus sportágnak tekinthető, és nagy valószínűséggel a mezőnyjátékosok ugrólába dominánsabb az ellenoldalhoz képest. Ez az ugrások során is nagy eséllyel megfigyelhető. Ezenkívül az ugrás végrehajtása során a sportoló szervezete (idegrendszere) egyik vagy másik lábat jobban preferálja az adott fázisokban a maximális teljesítmény elérése érdekében. Az oldalak között elfogadható különbség 15%. Így a különböző fázisokban mért eltérés hosszú távú követése során a kezdeti szinthez képest, ha jelentős növekedés tapasztalható, mindenképpen érdemes megvizsgálni az okát.
Egy másik fontos kérdés a kiválasztott paraméterek vizsgálata mellett, hogy egy alkalom során hány ugrást kell végrehajtania a sportolónak a megbízható analízis érdekében, illetve több ugrás esetén a legmagasabb ugrási eredményt vagy pedig az átlagértéket érdemes-e alapul venni a következtetések levonásához. A szakirodalomban nincs egyértelmű álláspont, ugyanakkor mindkét módszernek megvannak az előnyei. A csúcsérték vizsgálata esetén kisebb a mérési hiba mértéke, míg az átlag felhasználása érzékenyebbnek bizonyult a neuromuszkuláris fáradás monitorozására. A tudományos kutatásokban és a gyakorlatban is a leggyakrabban alkalmazott ismétlésszám a 3, ugyanakkor a variációs együttható (coefficient of variation – CV) vizsgálata alapján az átlag felugrási magasság meghatározásához 6, 8 vagy 12 ugrás javasolt.
 

A fáradásmonitoring eszközeinek gyakorlati alkalmazása

Mint már említettem, a kézilabdázást nagy intenzitású, rövid időtartamú gyorsulások, lassulások, irányváltások és felugrások jellemzik. A terhelés és a regeneráció megfelelő arányának megállapítása és monitorozása napjainkban elengedhetetlen. Elmondhatjuk, hogy a felsorolt eszközök és módszerek külön-külön nem képesek pontos képet adni a sportoló fáradási szintjéről, ezért ezek együttes használata javasolt. Fontos azt is átgondolni, melyek a sportolóra nézve a lehető legkisebb stresszt jelentő tesztek a hétköznapokban, amelyek azonban a szakemberek számára a leghasznosabb információkkal szolgálnak.

 

Lehetőség szerint a teszteket a nap azonos időszakában hajtsa végre a sportoló, így csökkentve a mérési hiba lehetőségét. A kérdőívek használatánál csak a lényegi kérdésekre kell törekedni, illetve a válaszadás lehetőségei is egyszerűek legyenek (pl. 0–10-es vagy 1–5-ös skála). A biokémiai paraméterek vizsgálata során elengedhetetlen a megfelelő és hozzáértő egészségügyi stáb jelenléte. A vertikálisfelugrás-tesztek során célszerű az erőplató használata. Alkalmanként minimum három, de maximum hat ismétlés javasolt (főleg csapatsportok esetén). Ha a neuromuszkuláris fáradás vizsgálata a cél, akkor a paraméterek közül nemcsak a felugrási magasság (impulzus-momentum módszer), de a különböző erő- (RSImodImp) és idő- (kontakt idő és excentrikus fázis időtartama) paraméterek vizsgálata is fontos, valamint a két oldal közötti aszimmetria alkalmazása is hasznos lehet (mozgásstratégia, hosszú távú változások).
A kutatások alapján az átlagértékek nyomon követése érzékenyebb a neuromuszkuláris fáradás megállapítására (több ismétlés esetén), mint a maximális értékek, de utóbbi használata is alkalmas a változások monitorozására.

Összességében elmondható, hogy a neuromuszkuláris fáradás egy összetett és bonyolult jelenség. Rengeteg külső és belső tényező befolyásolja (kor, nem, pszichés és edzettségi állapot, sportág, játékospozíció stb.), és egyénenként is eltérő. Ennek monitorozására napjainkban rengeteg szubjektív (kérdőívek) és objektív (erőplató, biokémiai markerek) módszer áll rendelkezésre. A legegyszerűbb a bárki számára elérhető wellness- vagy RPE-kérdőívek. A sportolók szubjektív fáradtságérzete, alvásminősége és -mennyisége, valamint kedélyállapota hasznos információval szolgál a sportban dolgozó szakembereknek.
Ezenkívül a játékosok egyéni erőfeszítésének megítélése adott edzésen vagy mérkőzésen szintén kiemelt fontosságú információt hordozhat. A szívparaméterek – mint a fáradási szint meghatározója – vizsgálata is az egyszerűbb eljárások közé tartozik, bár önmagában nem képes átfogó képet adni a fáradtságról. A biokémiai markerek vizsgálata időigényes, költséges és invazív eljárás, ami megnehezíti e paraméterek mindennapi használatát, ugyanakkor, ahol van rá lehetőség, érdemes a monitoringrendszerbe beépíteni. A sportban az erőplatók használata hazánkban is egyre elterjedtebb, ezek szintén egyszerű és könnyen kivitelezhető eljárást jelentenek. Nemcsak a felugrási magasságról, de a sportoló alsó végtagi robbanékonyságáról, mozgásstratégiájáról és többek között az SSC okozta fáradásról és a regenerációs folyamatokról is képes információt szolgáltatni.
Jelenleg ezeknek az eszközöknek az együttes használata képes lehet a sportolók fáradási szintjének a meghatározására vagy legalábbis a becslésére. A kutatások alapján a neuromuszkuláris fáradás akár 48 óráig is jelen lehet a szervezetben, sőt bizonyos esetekben a 72 órát is elérheti, amit a szakembereknek mindenképpen figyelembe kell venniük, hogy megelőzzék a túlterhelést, csökkentsék a sérülés kockázatát, valamint a megfelelő edzésadaptáció kialakulását is elősegítsék.

IRODALOM

Pavlik G. (2011). A mozgatórendszer élettana (7.6.4. Fáradás). Élettan-Sportélettan (pp. 223-229). Medicina Könyvkiadó Zrt.

Alba-Jiménez, C., Moreno-Doutres, D., & Peña, J. (2022). Trends Assessing Neuromuscular Fatigue in Team Sports: A Narrative review. Sports, 10(3), 33.

Halson, S. L. (2014). Monitoring training load to understand fatigue in athletes. Sports Medicine, 44(S2), 139–147.

MTwist, C., & Highton, J. (2013). Monitoring fatigue and recovery in rugby league players. International Journal of Sports Physiology and Performance, 8(5), 467–474.

Layzer, R. B. (1990). 3 Muscle metabolism during fatigue and work. Baillière S Clinical Endocrinology and Metabolism, 4(3), 441–459.

Thomas, K., Brownstein, C. G., Dent, J., Parker, P., Goodall, S., & Howatson, G. (2018). Neuromuscular Fatigue and Recovery after Heavy Resistance, Jump, and Sprint Training. Medicine & Science in Sports & Exercise, 50(12), 2526–2535.

Gathercole, R., Sporer, B., Stellingwerff, T., & Sleivert, G. (2014). Alternative Countermovement-Jump analysis to quantify acute neuromuscular fatigue. International Journal of Sports Physiology and Performance, 10(1), 84–92.

Ronglan, L. T., Raastad, T., & Børgesen, A. (2005). Neuromuscular fatigue and recovery in elite female handball players. Scandinavian Journal of Medicine and Science in Sports, 16(4), 267–273.

Taylor, Kristie-Lee & Chapman, Dale & Cronin, John & Newton, Michael & Gill, Nicholas. (2012). Fatigue Monitoring in High Performance Sport: A Survey of Current Trends. Journal of Australian Strength and Conditioning. 20. 12-23.

Daniel B. (2023). Takeoff- A Visual Guide to Training and Monitoring Lower Body Power

Edwards, T., Spiteri, T., Piggott, B., Bonhotal, J., Haff, G. G., & Joyce, C. (2018). Monitoring and managing fatigue in basketball. Sports, 6(1), 19.

Achten, J., & Jeukendrup, A. E. (2003). Heart rate monitoring. Sports Medicine, 33(7), 517–538.

Bosquet, L., Merkari, S., Arvisais, D., & Aubert, A. E. (2008). Is heart rate a convenient tool to monitor over-reaching? A systematic review of the literature. British Journal of Sports Medicine, 42(9), 709–714.

Doeven, S. H., Brink, M. S., Kosse, S. J., & Lemmink, K. a. P. M. (2018). Postmatch recovery of physical performance and biochemical markers in team ball sports: a systematic review. BMJ Open Sport & Exercise Medicine, 4(1), e000264.

Johnston, M. J., Cook, C. J., Drake, D., Costley, L., Johnston, J. P., & Kilduff, L. P. (2016). The neuromuscular, biochemical, and endocrine responses to a Single-Session vs. Double-Session training Day in elite athletes. The Journal of Strength and Conditioning Research, 30(11), 3098–3106.

Claudino, J. G., Cronin, J., Mezêncio, B., McMaster, D. T., McGuigan, M., Tricoli, V., Amadio, A. C., & Serrão, J. C. (2016). The countermovement jump to monitor neuromuscular status: A meta-analysis. Journal of Science and Medicine in Sport, 20(4), 397–402.

Heishman, A., Brown, B., Daub, B., Miller, R., Freitas, E., & Bemben, M. (2019). The influence of countermovement jump protocol on reactive strength index modified and flight time: contraction time in collegiate basketball players. Sports, 7(2), 37.

Wu, P. P., Sterkenburg, N., Everett, K., Chapman, D. W., White, N., & Mengersen, K. (2019). Predicting fatigue using countermovement jump force-time signatures: PCA can distinguish neuromuscular versus metabolic fatigue. PLoS ONE, 14(7), e0219295.

Slinde, F., Suber, C., Suber, L., Edwén, C. E., & Svantesson, U. (2008). Test-Retest reliability of three different countermovement jumping tests. The Journal of Strength and Conditioning Research, 22(2), 640–644. 

Markovic G, Dizdar D, Jukic I, Cardinale M. (2004) Reliability and factorial validity of squat and countermovement jump tests. The Journal of Strength and Conditioning Research, 18(3):551-5.

Gonçalves, C., Baptista, R., Tufano, J., Blazevich, A. J., & Vieira, A. (2024). Error in jump height estimation using the flight time method: simulation of the effect of ankle position between takeoff and landing. PeerJ, 12, e17704.

Yamashita, D., Murata, M., & Inaba, Y. (2020). Effect of Landing Posture on Jump Height Calculated from Flight Time. Applied Sciences, 10(3), 776.

Gibson, N. E., Boyd, A. J., & Murray, A. M. (2015). Countermovement Jump is Not Affected During Final Competition Preparation Periods in Elite Rugby Sevens Players. The Journal of Strength and Conditioning Research, 30(3), 777–783.

Cormack, S. J., Newton, R. U., McGuigan, M. R., & Cormie, P. (2008). Neuromuscular and endocrine responses of elite players during an Australian rules football season. International Journal of Sports Physiology and Performance, 3(4), 439–453.

Impellizzeri, F. M., Rampinini, E., Maffiuletti, N., & Marcora, S. M. (2007). A vertical jump force test for assessing bilateral strength asymmetry in athletes. Medicine & Science in Sports & Exercise, 39(11), 2044–2050.