Napjainkban ahhoz, hogy egy labdajáték a nézők körében egyre közkedveltebbé váljon (vagy éppen az maradjon), elengedhetetlen a látványosság, a lüktetés, a sebesség és a dinamika fokozása, illetve a kompetitív küzdelem biztosítása anélkül, hogy a rajongók kevesebb akciót élvezhetnének. Az elmúlt időszakban a különböző nemzetközi szövetségek döntéshozói is igyekeztek szabálymódosításokkal (gyors középkezdés, kezdőkör bevezetése, passzív szabály, sérülésre vonatkozó szabály) elősegíteni a játékmenet folytonosságát, illetve növelni a gólok számát (kapus-mezőnyjátékos csere kivitelezésének megkönnyítése, szabálytalanságok szigorúbb elbírálása időleges kiállítással). Ennek tükrében nem meglepő, hogy a szabályváltozások inkább a támadó oldalt segítették, ugyanakkor a kézilabdázás természetéből kifolyólag ez a védekezés evolúcióját is elősegíti, hiszen a támadásban bekövetkező változásokra az edzők igyekeznek a védőoldalon is válaszolni.

Természetes folyamat, hogy amikor új támadó taktikai lehetőségek nyílnak meg – például a 7:6 elleni játék, a gyors középkezdés kevésbé szabályozott végrehajtása, a támadó-védő kontaktok elbírálásának szigorítása –, akkor a védekezés terén is beindul egy válaszreakció, így a két fázis párhuzamos fejlődéséről beszélhetünk. Alex Pasqual egy friss kutatásában arról számolt be, hogy 2012 és 2022 között a férfi Európa-bajnokságokon csökkent a támadások, a lövések és a gólok száma is (Pasqual et al., 2024), ami alapján arra következtethetünk, hogy a szabályváltozások vagy nem érték el a céljukat, vagy pedig a védekezésben is olyan reformok mentek végbe, melyek megakadályozták a támadójáték „robbanását”. Az eredmények tehát arra utalnak, hogy a csapatoknak egyrészt sikerült előrelépni a visszarendeződés szervezettségében, másrészt alkalmazkodni tudtak a rendezett védelemben a progresszivitás határának csökkenéséhez, illetve a létszámhátrányos helyzetek számának növekedéséhez is.

Természetesen az egyes nemzeti válogatottak eltérő szemlélet, stratégiai gondolkodás és taktikai repertoár mentén szervezik meg védekezésüket. Hazánkban például az edzők szinte kivétel nélkül arra törekednek, hogy egy masszív, biztonságos, zárt 6:0-s védekezésben minél több megállító ütközést hajtsanak végre a csapattagok, távol tartva ezáltal az ellenfél támadóit a közeli zónáktól, tördelve ezzel a játék folytonosságát. Sokan emelik ki a megállító ütközések számát, mint a védekezés működésének minőségi indikátorát, míg a labdaszerzések és a technikai hibák kikényszerítésének jelentősége háttérbe kerül. Ezzel szemben egyes kézilabda-kultúrákban megfigyelhető, hogy a védekezés elsődleges célja a labdaszerzés, a megállító ütközés pedig egy olyan eszköz, ami bizonyos játékhelyzetekhez kötött. Az ilyen rendszerekben az elsődleges elv, hogy helyezkedésével, mozgásával, cselező tevékenységével a védő irányítsa a támadót, ha lehetősége van, vegye el a támadótól a területet. A lendületet vagy adott esetben a lövőszándékát megtörve kényszerítse a labda leütésére, majd felvételére, terelje faulthatáron belüli eltérítő ütközésekkel a védők számára előnyös irányba, majd próbáljon kiharcolni labdaeladást, technikai hibát, esetleg alacsony hatékonyságú támadásbefejezést. A lényeg, hogy a védő mindig gondolkozzon, kezdeményezzen, de a fizikai erő kihasználása helyett a védő lábmunka és az elővételező, illetve irányítóképesség kerüljön a középpontba. Mindezek tükrében érdekes lehet a világ legjobb csapatainak és a magyar válogatottnak az összehasonlítása, illetve a védőhatékonyság alakulásában szerepet játszó faktorok azonosítása.

A kutatás bemutatása

A tanulmány célja az volt, hogy feltérképezze a nemzetközi elit védekezésére jellemző trendeket, elsősorban a védő technikai elemek gyakoriságán, eloszlásán és egymáshoz viszonyított arányán keresztül. A világ talán jelenlegi három legjobb csapatának (Franciaország, Dánia, Svédország) elemzése során az egyes nemzetekre speciálisan jellemző taktikai sajátosságok feltárásán volt a hangsúly, emellett a magyar válogatott bevonása sem maradhatott el, annak érdekében, hogy össze tudjuk mérni magunkat a világelittel. Szintén fontos aspektusa a vizsgálatnak annak megvilágítása, hogy milyen összefüggések mutathatóak ki a védekezés hatékonysága és az egyes védő technikai elemek alkalmazása között, illetve hogy az ütközések típusainak gyakorisága, egymáshoz viszonyított aránya hogyan befolyásolja a labdaszerzések és a technikai hibák kikényszerítésének mennyiségét.

A kutatás mintáját tehát a 2024-es Európa-bajnokság három legjobb csapatának és az ötödik helyen végző magyar válogatottnak a mérkőzései szolgáltatták, biztosítva ezzel az abszolút elit legfrissebb tendenciáinak vizsgálatát. Az objektív összehasonlítás érdekében minden csapat utolsó 6-6 találkozója került be az elemzésbe. A minta összeállításában döntő szempont volt az eredményesség, a nemzetekre jellemző önálló kézilabda-kultúra karakterének ereje, valamint a leginkább kompetitív mérkőzések kiválasztása.

A kutatás elsősorban a mérkőzésdiagnosztika metodikájára, tehát a videóelemzések segítségével elvégzett mérésekre és az eredmények statisztikai analízisére épült. A tanulmány elsősorban a védekezésben alkalmazott technikai elemek (összes ütközés, eltérítő ütközés, megállító ütközés, halászás, labda elütése, összes labdaszerzés) gyakorisági mutatóira összpontosít, azokat összességében és nemzetenként is vizsgálja, illetve kitér a védekezés egyes részterületeire (rendezett védelem/visszarendeződés, 6:0-s védekezés, egyéb alapfelállás számbeli egyenlőség esetén, emberhátrányos védekezés) vonatkozó mérőszámokra is. A gyakorisági adatok összehasonlítását a támadásszámhoz viszonyított átlagértékek segítségével mutatja be (technikai elem/támadásszám), elkerülve ezzel, hogy az esetleges összes védekezésszámban meglévő különbségek torzítsák a képet.

Az ütközéseket eltérítő és megállító ütközésekre oszthatjuk fel (Marczinka 2024). Eltérítő ütközésnek minősül, amikor a védő karjaival vagy testével befolyásolja ugyan a támadó mozgását, azonban nem törekszik annak megállítására, átadásait és lövéseit nem gátolja meg, legfeljebb csak nehezíti azok végrehajtását. Ezzel szemben a megállító ütközések során a védő legtöbbször testét és karjait egyidejűleg használva próbálja megállítani a támadó mozgását, akár szabálytalanság árán is, eközben igyekszik megakadályozni ellenfelét az összjátékban és a támadás befejezésében is. Fontos tehát, hogy nem a játékvezetői döntés vagy a támadóakció kimenetele alapján különböztethető meg a két technikai elem, hanem a védő szándéka szerint. A megállító ütközések és az eltérítő ütközések egymáshoz viszonyított arányából (megállító ütközések/eltérítő ütközések) került kiszámításra az m/e változó.

A labdaszerzések (halászás, labda elütése), illetve a kikényszerített technikai hibák (labdakezelési hibák, lépéshibák, kontakttal járó támadószabálytalanságok, egyéb hibák) összértékének kalkulációja során a megfigyelés tárgyát képezte az is, hogy egyéni vagy csapatrész-tevékenységnek köszönhetően sikerült-e átvenni a támadás lehetőségét, illetve, hogy a labda megszerzését megelőzte-e eltérítő ütközés.

Ugyancsak fontos pontja a felmérésnek a védekezés hatékonyságának vizsgálata, ezúttal is külön-külön elemezve a védekezési fázisokat, alapfelállásokat és játékhelyzeteket. A védekezés hatékonysága a sikeres (vagyis nem góllal záruló) védekezések és az összes védekezésszám hányadosával, százalékos értékkel jellemezhető. A visszarendeződés hatékonyságának megállapításakor viszont nemcsak annak fázisában befejezett támadásokat kellett figyelembe venni, hanem sikeresnek minősültek azok az akciók is, amikor a támadó csapat kísérletet tett a gyors ellentámadás befejezésére, de végül a támadás rendezett védelem ellen folytatódott.

A nemzetek közötti eltérések szignifikanciájának kimutatása minden változó esetében a Welch-féle varianciaanalízissel valósult meg. A védekezés hatékonysága és az egyes védő technikai elemek gyakorisága, illetve egymáshoz viszonyított aránya (m/e változó) közötti kapcsolat pedig a Spearman-féle korrelációs együtthatóval írható le (Takács, 2016). Az egyes technikai elemek gyakoriságának összefüggéseihez szintén ez az eljárás alkalmazható.

Hatékonysági adatok a védekezés egyes részterületein

A teljes mintára vonatkozó adatok alapján a csapatok átlagosan 52,38 alkalommal védekeznek mérkőzésenként, melyből 23,92-szer sikeresen óvják meg a kapujukat a góltól, ami 45,66 százalékos védekezési hatékonyságnak felel meg. A rendezett védekezések teszik ki az összes védekezések 82,74 százalékát (43,33/mérkőzés), összesített hatékonyságuk pedig 47,79%. A csapatok átlagosan 12,29 gyors ellentámadással néznek szembe meccsenként (ellenfelek támadásainak 23,47%-a), melyből 6,46 esetben sikerül úgy visszarendeződni, hogy ellenfelüket hibára vagy rendezett védelem elleni támadásra kényszerítsék, ez 52,54%-os effektivitást jelent (1. táblázat). Fontos, hogy a korábban leírtak szerint ez nem egyenlő a visszarendeződés fázisában be is fejezett támadások kivédekezésének hatékonyságával, ami csupán 35,49%.

Amennyiben a mintában szereplő együtteseket hasonlítjuk össze, megállapítható, hogy a dán válogatott nyújtotta a legjobb teljesítményt összességében (48,20%) és a visszarendeződés terén is (68,92%), míg rendezett védelemben a magyar csapat büszkélkedhet a legmagasabb hatásfokkal (47,98%). Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy a játék ezen szegmensében legalacsonyabb hatékonyságot produkáló franciák csupán 0,43%-kal maradnak el ettől (47,55%), vagyis ebben a tekintetben elképesztően közel helyezkednek el egymáshoz a csapatok. Így fordulhat elő az is, hogy a domináns fázis terén elért kiváló eredmény ellenére is hazánk válogatottja érte el a legalacsonyabb védekezési hatékonyságot az összes védekezésre kivetítve (44,55%). A visszarendeződések vonatkozásában is csak a dánok (68,92%) múlták felül a mieinket (49,43%), ugyanakkor kimagaslóan a magyar válogatott ellenfelei kísérelték meg legtöbbször gyors ellentámadások révén befejezni támadásaikat (14,5/mérkőzés). Erre utal az is, hogy a rendezett védelemben lezáruló védekezések aránya nálunk a legalacsonyabb (79,49%), míg a visszarendeződés fázisában kapott gólok átlagos száma a legmagasabb (7,33 – 1. táblázat).

A rendezett védelem egyes részterületeinek elemzéséből kiderül, hogy továbbra is a 6:0-s alapfelállás dominál számbeli egyenlőség esetén, hiszen ez teszi ki a rendezett védekezések 83,85%-át. Ennek tükrében minden más előforduló védekezési rendszer (emberfogás, vegyes védekezés), vagy alapfelállás (5:1) az egyéb védekezések címszó alatt szerepel az alacsony elemszám miatt, de együttesen is alig érték el az 5%-ot (5,10%). Alátámasztja a csapatok taktikai elgondolását, hogy hatékonyság tekintetében is jelentősen felülmúlta a 6:0-s védekezés (48,97%) az egyéb védőformációk eredményességét (35,85%). Ezzel szemben érdemes kiemelni az emberhátrányos védekezéseket, melyek során viszont a csapatok 46,09%-os effektivitást produkáltak (2. táblázat).

A minta összes nemzete által preferált 6:0-s védekezésben is a dánok érték el a legjobb eredményt (50,47%), míg a három másik válogatott ezúttal is nagyon közel teljesített egymáshoz képest. Számunkra örömteli lehet, hogy a magyar csapat kiugróan jól szerepelt az emberhátrányos védekezések során (56,67%), amire szükségünk is volt, hiszen arányaiban mi kényszerültünk erre a legtöbbször (12,10%). A játék ezen szegmensében egyébként a friss Európa-bajnok franciák nyújtották a leggyengébb teljesítményt (38,71%). Szintén meglepő lehet, hogy a magyar válogatott váltott legtöbbször védekezési formációt (12,10% - 5:1, emberfogás). Mivel a svéd és a francia csapat is csak egyetlen egyéb kategóriába eső védekezést abszolvált, így a velük való összehasonlításnak nincsen létjogosultsága, ugyanakkor szép eredmény, hogy a dánokat (28,57%) ebben is felül tudtuk múlni (40% - 2. táblázat).

Érdemes még kiemelni, hogy a Welch-féle varianciaanalízis alapján csak a visszarendeződés (F=6,617; p=0,0087) terén mutatható ki szignifikáns különbség (p<0,01) a nemzetek között a védekezés hatékonyságában.

A védőtechnikai elemek gyakorisága és egymáshoz viszonyított aránya a védekezés egyes részterületein

Ha a minta egészét vesszük górcső alá, azt láthatjuk, hogy a csapatok védekezésenként átlagosan 1,65 ütközést hajtanak végre, melyből 1,11 eltérítő, 0,54 pedig megállító szándékú, így a megállító ütközések és az eltérítő ütközések egymáshoz viszonyított aránya 0,49 (m/e érték), tehát nagyjából kétszer annyit hajtanak végre az utóbbiból (3. táblázat). Az is szembetűnő, hogy mind az eltérítő (1,27), mind pedig a megállító ütközések száma (0,59) magasabb rendezett védelemben, mint a visszarendeződéseknél (0,27, illetve 0,24). Ahogy a 6:0-s alapfelállású védekezés során is több ütközés (1,31, illetve 0,6) jut egy támadásra, mint az egyéb védekezési formáknál (1,15, illetve 0,54), vagy akár emberhátrányban (0,65, illetve 0,35). Érdekes megfigyelni az m/e értékek alakulását is, hiszen ez alapján azt látjuk, hogy a visszarendeződések (0,88) és az emberhátrányos védekezések (0,65) esetében nő a megállító ütközések aránya a rendezett védekezéshez (0,46), illetve a számbeli egyenlőség melletti védekezésekhez képest (6:0-s védekezés – 0,46).

A nemzetek összehasonlításából kiolvasható, hogya francia válogatott hajtja végre a legkevesebb eltérítő (0,95) és megállító ütközést (0,4) is,ráadásul az emberhátrányos védekezéstől eltekintve ez valamennyi részterületre igaz (3. táblázat). Szintén rájuk jellemző a legalacsonyabb m/e arányszám (0,42), kivételt ebben a tekintetben csak a visszarendeződés jelent. Az ütközéseket együttesen vizsgálva megállapítható, hogy a svéd válogatott alkalmazza a legtöbb ütközést védekezésenként (1,85), ebben csupán a visszarendeződés terén maradnak el a dánoktól (0,59), sőt, minden támadást figyelembe véve a háromkoronásokhoz fűződik a legtöbb megállító (0,62) és eltérítő ütközés (1,23) is. Ugyanakkor a megállító ütközések számában a magyar csapat alig marad el ettől (0,61), sőt, a védekezés két leginkább domináns szegmensében, vagyis a rendezett védelemben és a 6:0-s alapfelállásnál is mi hajtjuk végre a legtöbb megállító ütközést (0,68, illetve 0,73). Mivel ezzel szemben az eltérítő ütközések számában csak a franciák értékei alacsonyabbak a mieinknél, így nem meglepő, hogy összességében (0,57), a rendezett védelemben (0,55) és a 6:0-s alapfelállás mellett (0,55) is nálunk a legmagasabb az m/e arányszám. Érdemes még megemlíteni, hogy a dánokra inkább az alacsonyabb (0,43), míg a svédekre a magasabb (0,51) m/e arány jellemző, különösen kidomborodik ez a visszarendeződéseknél (0,73, illetve 1,13) és az emberhátrányos védekezéseknél (0,36, illetve 0,75).

A Welch-féle varianciaanalízis segítségével azt is ki lehet jelenteni, hogy szignifikáns különbségek (p<0,05) alakultak ki a csapatok között a megállító ütközések tekintetében összességében (F=3,623, p= 0,0490), és a rendezett védelemre szűkítve (F=4,742, p=0,0237) is. Emellett tendenciaszerű eltérések (p<0,10) állapíthatóak meg minden védekezést figyelembe véve az összes ütközések terén (F=3,172, p=0,0693) és az m/e arány vizsgálatában (F=2,885, p=0,0838), valamint a rendezett védelemre korlátozva a vizsgálatot az összes ütközés vonatkozásában is (F=2,989, p=0,0781).

A labdaszerzések (0,07) és a kikényszerített technikai hibák (0,07) is természetszerűleg jóval ritkábban fordulnak elő, mint az ütközések, ezt bizonyítja, hogy a teljes mintára vonatkoztatva minden 100 támadásra kb. 15 labdaszerzés és kikényszerített technikai hiba jut együttesen (0,15). Talán némileg meglepő, hogy a visszarendeződések során (0,08) csak fele olyan gyakran tudnak élni ezekkel a technikai elemekkel a válogatottak, mint a rendezett védelemben (0,15), illetve hogy az eredmények alapján az emberhátrányos kísérletek kínálják a legjobb lehetőséget a „labdalopásokra” (0,1). A kikényszerített technikai hibák és a labdaszerzések többségét csapatszintű tevékenység révén valósítják meg a csapatok (0,08), emellett érdemes megemlíteni, hogy nagyságrendileg az esetek közel felénél (0,07 – 46,2%) a labdaszerzésekhez és a technikai hibák kiharcolásához eltérítő ütközés is kapcsolódik.

Az országok összehasonlításában meg kell jegyezni, hogy az ütközésekben élen járó svédek a labdaszerzésekben (0,06) és a technikai hibák kikényszerítésében (0,05) is utolsóak, különösen a visszarendeződések esetében maradnak el a többiektől (0,02). A másik három válogatott összesített eredménye közel azonos (0,16), a franciák jellemzően labdaszerzésben (0,09), míg a dánok és a magyarok a hibák kieszközlésében teljesítenek jól (0,09). A franciák különösen a rendezett védelemben (0,18), valamint az emberhátrányos védekezésben (0,23) emelkednek ki, míg a dánok a visszarendeződés során átlagolnak magasabb értékeket (0,19). A 6:0-s alapfelállásra is az a jellemző, hogy a francia válogatott inkább labdaszerzései révén (0,09), míg a dán csapat a technikai hibákon keresztül (0,1) tudja biztosítani, hogy elvegyék az ellenféltől a támadás jogát (0,16). A magyar válogatott kapcsán érdemes előtérbe helyezni azt a kettősséget, hogy a védekezés két leginkább meghatározó szegmensében, tehát a rendezett védelemben és a 6:0-s alapfelállásban is a legtöbb technikai hibát provokáljuk ki (0,1, illetve 0,1), míg a labdaszerzésekből a legkevesebbet gyűjtjük (0,06, illetve 0,05). Az emberhátrányos védekezés tekintetében viszont kimagaslóan jó összesített eredményt értünk el (0,22 – 5. táblázat). A Welch-féle varianciaanalízis alapján egyedül a visszarendeződésben alakult ki tendenciaszerű eltérés (p<0,10) a csapatok között a labdaszerzések és a kikényszerített hibák összértékében (F=2,984; p=0,0826).

A védőtechnikai elemek alkalmazásának gyakorisága és a védekezés hatékonysága közötti kapcsolat

A kutatás egyik fontos kérdése, hogy a különböző védőtechnikai elemek alkalmazásának gyakorisága és a védekezés hatékonysága között milyen kapcsolat fedezhető fel. A kérdéses változók közötti kapcsolat a Spearman rho korrelációs együttható segítségével jellemezhető. Minden korrelációs mutató –1 és 1 közötti értéket vehet fel. Ha a korrelációs együttható abszolút értéke 0,3 alatt marad, akkor gyenge a kapcsolat, ha 0,3 és 0,7 között van, akkor közepes együttjárásról beszélhetünk, míg ha az érték 0,7 feletti, akkor erős az összefüggés két változó között. A korrelációs együttható előjele pedig attól függ, hogy pozitív vagy negatív kapcsolat áll-e fent két statisztikai mutató között.

A vizsgálat eredményei alapján szignifikáns kapcsolat alakult ki az összes védekezés hatékonysága, illetve az eltérítő ütközések (Spearman rho p=0,492, p<0,05), valamint az összes ütközések száma (Spearman rho p=0,451, p<0,05) között. A rendezett védekezések hatékonysága és a technikai elemek gyakorisága között viszont szignifikáns összefüggést nem sikerült feltárni, viszont érdekes, hogy a megállító ütközések (Spearman rho p=–0,041, p>0,1) és az m/e érték (Spearman rho p=–0,187, p>0,1) nagyon gyenge negatív korrelációban állnak a rendezett védekezés effektivitásával.

Ezzel szemben a visszarendeződés hatékonysága erősen együtt jár az eltérítő ütközések (Spearman rho p=0,555, p<0,01) és az összes ütközések gyakoriságával (Spearman rho p=0,580, p<0,01). Továbbá közepes korrelációban áll a kikényszerített technikai hibák számával (Spearman rho p=0,443, p<0,05), valamint a kikényszerített hibák és labdaszerzések összértékével (Spearman rho p=0,442, p<0,05). Sőt, tendenciaszerű kapcsolatot mutat a megállító ütközések (Spearman rho p=0,369 p<0,1) mennyiségével is.

Az emberhátrányos védekezés hatékonysága a kikényszerített hibák és labdaszerzések összértékével áll közepes pozitív kapcsolatban (Spearman rho p=0,502, p<0,05), míg a labdaszerzések számával (Spearman rho p=0,371, p<0,1) tendenciaszerűen mutatható ki az egyezés.

További érdekesség a szignifikánsnak nem tekinthető eredmények közül, hogy az m/e arányszám a rendezett védekezésben és a 6:0-s alapfelállásban gyenge negatív kapcsolatot jelez a hatékonysági mutatókkal, míg a visszarendeződésben és az emberhátrányos védekezésben éppen ellentéteset. A megállító ütközésen és az m/e értéken kívül minden más változó pozitív korrelációt jelez a védekezés összes részterületének hatékonyságával (5. táblázat).

Összességében elmondható tehát, hogy a labdaszerzések, a kikényszerített hibák, illetve az eltérítő ütközések a védekezés minden szegmensében valamilyen mértékű pozitív összefüggést mutatnak a védekezés hatékonyságával. Így objektíven valószínűsíthetjük, hogy számuk emelkedése jótékonyan befolyásolja a védekezés eredményességét. Ezzel szemben a megállító ütközések csak a visszarendeződéseknél gyakorolnak lényeges pozitív hatást a hatékonyságra, sőt, a játék domináns fázisában, a rendezett védelemben már negatív előjelű kapcsolatról beszélhetünk. Ezt egészíti ki az m/e érték, mely a védekezés minden területén ellentétes irányú együttjárást jelez az effektivitással. Bár nem éri el a szignifikancia határát, összességében mégis arra következtethetünk, hogy ha bizonyos helyzetekben a védők az eltérítő ütközések helyett megállító ütközéseket alkalmaznak és ezáltal utóbbiak aránya megnő az előbbiekhez képest, az a védekezés hatékonyságának csökkenését okozhatja.

A labdaszerzések és a kikényszerített technikai hibák összértéke

Amennyiben az összes védekezést vizsgáljuk, az eredmények azt mutatják, hogy nincs szignifikáns kapcsolat az ütközés különböző típusainak gyakorisága és a labdaszerzések, illetve kikényszerített hibák összesített mennyisége között. Ettől függetlenül érdemes kiemelni, hogy az összes ütközésszám, a megállító ütközések száma, és az m/e változó értéke, illetve a labdaszerzések és a kikényszerített hibák összesített gyakorisága között gyenge negatív korreláció figyelhető meg.

Ezzel szemben a rendezett védelemre szűkítve az elemzést azt látjuk, hogy erős negatív kapcsolat figyelhető meg az m/e érték (Spearman rho p=–0,601, p<0,01) és a megállító ütközések száma (Spearman rho p=–0,672, p<0,01), valamint a labdaszerzések és kiharcolt technikai hibák összmennyisége között. Csekélyebb mértékű negatív együttjárás figyelhető meg az összes ütközéssel is (Spearman rho p=–0,386, p<0,1), sőt, a védekezés többi részterületével ellentétben itt az eltérítő ütközések is gyenge negatív korrelációt mutatnak.

Hasonló kép alakult ki a 6:0-s védekezés kapcsán, itt is erős negatív összefüggés tapasztalható az m/e érték (Spearman rho p=–0,601, p<0,01) és a megállító ütközések száma (Spearman rho p=–0,521, p<0,01), valamint a labdaszerzések és a kierőszakolt technikai hibák összesített száma között. Ugyanakkor az eltérítő ütközések gyakorisága ezen a részterületen már gyenge pozitív kapcsolatot jelez.

Ellentétes tendenciák figyelhetőek meg a visszarendeződésben, hisz a játék ezen fázisában az eltérítő ütközések közepes (Spearman rho p=0,467, p>0,05), míg az összes ütközések (Spearman rho p=0,380, p<0,1) tendenciaszerű pozitív kapcsolatban állnak a labdaszerzések és kiprovokált technikai hibák számával.

Ennél is erősebb pozitív korreláció tapasztalható az emberhátrányos védekezéseknél az eltérítő ütközések esetében (Spearman rho p=0,614, p<0,01), ugyanakkor a számbeli hátrányban szerzett labdák és kikényszerített hibák mennyiségét a megállító ütközések száma is pozitívan befolyásolja (Spearman rho p=0,587; p<0,01).

Összességében tehát elég vegyes kép rajzolódik ki, ami alapján arra következtethetünk, hogy számbeli egyenlőség esetén a több ütközés inkább kevesebb labdaszerzéssel és technikai hibára kényszerítéssel jár, míg a visszarendeződésben és az emberhátrányos védekezésben inkább hozzájárulnak az ütközések (különösen az eltérítő) a „labdalopáshoz” és az ellenfél hibáihoz.

Általános következtetések

A kutatás eredményei azt mutatják, hogy a nemzetközi elit csapatai között alig-alig van különbség a rendezett védekezésre jellemző hatékonysági mutatókban, vagyis az összesített védekezési hatékonyságban élen záró dánok a kiemelkedően jól működő visszarendeződésüknek köszönhetik sikerüket, míg a magyar csapat hiába produkálta a legjobb eredményt a rendezett védekezés effektivitásában, a gyors ellentámadásokból kapott több gól miatt végül, ha nem is sokkal lemaradva, de a leggyengébb összesített védekezési hatékonysággal zárt. Mindezek tükrében a visszarendeződés szervezettségének jelentősége még hatványozottabbnak tűnik.

A gyakorisági vizsgálatokból kiderült, hogy nemzettől függetlenül az eltérítő ütközésekből jóval többet alkalmaznak a csapatok, mint megállító típusúból, ezzel szemben a labdaszerzések és a kikényszerített technikai hibák aránya már jóval változatosabb képet mutat. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a védekezés egyes részterületein más-más arányokkal számolhatunk, így például rendezett védelemben, számbeli egyenlőség esetén jóval magasabb az ütközések száma, mint a visszarendeződések során, vagy az emberhátrányos helyzetekben, ugyanakkor az m/e érték éppen az utóbbiak esetében emelkedik, vagyis a megállító ütközések jelentősége ezekben a játékhelyzetekben fokozódik.

A nemzeti sajátosságok közül kiemelhető, hogy a francia válogatott hajtja végre a legkevesebb megállító és eltérítő ütközést egyaránt, ráadásul az m/e érték is náluk a legalacsonyabb, vagyis abszolút törekednek arra, hogy csak nagyon indokolt esetben állítsák meg a támadókat. Kiváló védő lábmunkával, helyezkedéssel, megtévesztő tevékenységgel el tudják bizonytalanítani az ellenfeleiket, akik így nem találják az ideális támadó-védő távolságokat. Sokszor komolyabb lendületszerzés nélkül, vagy akár lépészavarban kénytelenek megvívni párharcaikat, meghozni döntéseiket. A cél az ellenfél olyan hibára kényszerítése, amiből támadó oldalon is profitálhatnak, ennek megfelelően ők hajtják végre a legtöbb labdaszerzést.

Ezzel szemben a svédek ellentétes utat választanak, az eltérítő és megállító ütközésekből is ők alkalmazzák a legtöbbet. Nemcsak besegítő védőként az átmeneti létszámhátrányos helyzetekben, vagy nagy lendületű támadókkal szemben veszik elő a megállító ütközéseket, hanem sokszor a támadások folyamatosságának megszakítása érdekében is, sőt, mintha mentális erőt is merítenének ebből. Vállalják ennek árán akár azt is, hogy kevesebb hibát tudnak kikényszeríteni. A mérkőzések megtekintése alapján az is felmerül, hogy kihasználva kiváló fizikai adottságaikat és képességeiket, egyszerűen felőrlik ezzel a harcmodorral ellenfeleiket.

A dánok elsősorban a visszarendeződés terén emelkedtek ki, de az igazság az, hogy a mindenki által preferált 6:0-s területvédekezésben is ők nyújtják a legjobb teljesítményt, ami azért is nagy szó, mert két szélsőjük is belső védőként szerepel. Ez a felállás lehetővé teszi számukra a támadásból védekezésbe, illetve védekezésből támadásba történő átmenetek extrém hatékony lebonyolítását. Felállt védelemben többet ütköznek ugyan, mint a franciák, viszont az m/e érték náluk is hasonlóan alacsony, tehát a megállító ütközések kevésbé hangsúlyosak, mint a svédeknél, mindemellett kiválóak a technikai hibák kikényszerítésében, amelyet elsősorban egyéni védőtevékenység révén valósítanak meg.

A magyar válogatott kiváló eredményt ért el az Európa-bajnokságon megszerzett 5. helyezéssel, amelynek értékét növeli, hogy a védekezés hatékonyságában sem maradt el számottevően az elittől. Ha pedig csak a rendezett védekezést vesszük figyelembe, egy hajszállal jobban teljesítettünk, mint a dobogósok. A visszarendeződés terén azonban van némi elmaradásunk a legjobbakkal szemben, még az egyébként jónak tűnő hatékonysági adatok ellenére is. Bár a kontinenstorna mérkőzései alapján előrelépést érezhettünk ezen a területen is, ugyanakkor kevés a keretben a pálya mindkét oldalán egyformán jó teljesítményre képes játékos, az így keletkezett szerkezeti problémákat szervezettséggel lehet valamelyest ellensúlyozni. Rendezett védelemben a nemzeti kézilabda-kultúránk és a spanyol edzői filozófia vegyesen fejtik ki hatásukat. Sok megállító ütközés jellemző ránk, de az m/e értékben még a svédeket is jócskán felülmúljuk. Mindeközben a labdaszerzésekre és különösen a technikai hibák kiharcolására is nagy hangsúlyt fektetünk, ráadásul a csapatrész szintű tevékenységek túlsúlya alapján ez a rendszerszintű taktikai elképzelésekből fakad.

Végül érdemes kitérni a változók között összefüggésekre is. Általánosságban elmondható, hogy minden mért technikai elem gyakorisága valamilyen pozitív befolyásolással bír a védekezés hatékonyságára, ennek mértéke változónként és a védekezés részterületeinek függvényében eltérő. Ugyanakkor a megállító ütközések kapcsolata volt a leggyengébb a hatékonysági mutatókkal, sőt, a rendezett védekezésben már negatív együttjárást mutatott a megállító ütközések száma a védekezés effektivitásával. Ezzel szemben például az eltérítő ütközések és az általános védekezési hatékonyság között szignifikáns pozitív korreláció tapasztalható. Mindezek alapján nem meglepő, hogy az m/e arány magasabb értéke, vagyis a megállító ütközések magasabb aránya jellemzően alacsonyabb védekezési hatékonyságot prognosztizál.

A nemzetek esetében is jól látható volt, hogy a sok megállító ütközést alkalmazó svédek kevesebb labdát szereznek és kevesebb hibát kényszerítenek ki, mint a többiek, míg a franciáknál ellentétesen alakultak az arányok. A korrelációs vizsgálatok is kimutatták, hogy a visszarendeződést és az emberhátrányos szituációkat leszámítva a megállító ütközések magasabb száma a labdalopások és a kiharcolt technikai hibák gyakoriságának csökkenésével jár.

Az eredmények ellenére kijelenthető, hogy többféle stílus és taktikai elképzelés lehet eredményes, hiszen a válogatottak között az eltérő filozófiák ellenére sem alakult ki jelentős különbség a védőhatékonyság terén. Ugyanakkor az is látszik, hogy a megállító ütközések önmagukban, játékhelyzettől függetlenül nem tekinthetőek pozitív minőségi változónak.