Képzeljünk magunk elé mérkőzéshelyzeteket, amelyeket átélhetünk akár játékosként, edzőként, akár nézőként.Kézilabdameccs. A védőfal egy ideig szabályszerűen mozog, követve a kívül keringő támadók pozícióváltoztatásait. Azok keresik a védőfal áthatolható réseit, a védelem olvassa a támadók mozgásmintáit, hogy megakadályozza a kapura lövést. Betörést megakadályozó megállító ütközések, kisebb átölelő szabálytalanságok, sáncolásra kész kezek. A támadók mozgása hirtelen felgyorsul, néhány gyors, váratlan irányváltás, villámgyors passzok, a védelem hirtelen megnyílik, épp annyira, hogy a támadók egyike betörhessen a folyosón, lőjön vagy megjátssza a beállót. Amennyiben a támadó nem hibázik, gól vagy hétméteres.

Mi történt? Valamelyik védő hirtelen elaludt, rosszul mozdult? Túl jó az ellenfél? És ha azonos szintű csapatokról van szó? Egyszerűen kihagyás, figyelmetlenség vagy éppen fegyelmezetlenség, a taktikai utasítások végrehajtásának elmulasztása?Mindez igaz lehet. Létezik azonban egy másik magyarázat is. Van a teljesítménynek egy csoportdinamikai olvasata is. Tudniillik az, hogy magas szintű együttműködéssel megakadályozható a védelem kinyílása; legalábbis annyira csökkenthető a kinyílások száma, hogy több helyzetet védjünk ki, mint az ellenfél. A kudarcos támadások felőrlik a legjobb ellenfelek erejét is, különösen, ha labdavesztéseiket gyors ellentámadásokkal büntetjük, kihasználva a kihagyott helyzet miatti figyelemvesztést.

Hogy érhetjük el a magas szintű együttműködést?Magas szintű közös munkával és közös gondolkodással, mert ez egyszerre igényel közös fizikai és lelki erőfeszítést.Egy csapat sportbeli sikere vagy sikertelensége valójában ennek a rendszernek az eredménye; még akkor is, ha a közvélemény, a média, sokszor maguk az edzők és a játékosok is hajlamosak néhány személy kiválóságának vagy éppen felkészületlenségének tulajdonítani azt.

A csapat struktúrája

E rendszernek több dimenziója van. Ezúttal a formális szerkezettel, a vadászterülettel, a döntési szabadsággal (autonómia), és az együttműködési hálózattal fogok foglalkozni.[1]

FORMÁLIS SZERKEZET

Ennek a szerkezetnek két jelentős eleme van. Az egyik elem a csapat körüli szervezet: a vezetés, az adminisztráció, a vezetőedző /menedzser (ez országonként különbözik) és a szakmai stáb (asszisztens edzők, orvos, fizioterapeuta, gyúrók, pszichológus, mérkőzéselemzők stb). Ez a szerkezeti elem tulajdonképpen azonos egy vállalat szervezeti felépítésével, ily módon állandónak nevezhető.

A formális szerkezet másik eleme az aktuális összeállítás: a pályán lévő csapat szerkezete, a játékosok pozíciói, a tartalékok (az egész játékoskeret ide tartozik). A hagyományos szociálpszichológiai felfogás szerint a formális szerkezet stabil. Sportcsapatok esetében azonban sokkal változékonyabb, mint más szervezetekben. A csapat, a játékosok minden héten, sokszor gyakrabban is megméretnek; egyesek megsérülnek, másokat eltiltanak néhány mérkőzésről. A legjobb játékosok nemcsak nemzeti bajnokságokat, kupákat, nemzetközi kupákat, hanem válogatott mérkőzéseket is játszanak, egy szezonban akár 80 tétmérkőzést is. Ez azt jelenti, hogy az edzőknek időnként forgatniuk kell a játékoskeretet azért, hogy csapatukat a kulcsmérkőzéseken a legjobb összeállításban küldhessék pályára.

Nagy kihívás ez az edzők számára, hiszen a csapatoknak szükségük van egy erős, sokat együtt játszó gerincre. (A gerinc a kézilabdában például: kapus, irányító, átlövő, beálló, védekező specialista. Különleges játékosok egyszerre több szerepet is betölthetnek.)

Érdekes és fontos dinamikája van a csapatgerinc kialakításának. Egy új csapatnál (új edző, több, értékes új játékos érkezése) e gerinc kialakítása elengedhetetlen feltétele annak, hogy a csapat minél hamarabb jól teljesítsen (elit környezetben ritkán van az edzőnek néhány hónapnál hosszabb ideje erre). Az edzőnek minél hamarabb azonosítania kell a kulcsszerepekre alkalmas játékosokat, és szinte teljes játékidőt biztosítani a számukra ahhoz, hogy önbizalommal és felelősséggel kezdjenek játszani, és egymással is összeszokjanak. Ez nem ennyire egyszerű, mint ahogy hangzik. Az edzőn nagy a kívülről érkező és a belső nyomás, hogy minden játékosnak egyenlő lehetőséget biztosítson ahhoz, hogy azok bizonyíthassák képességeiket. Egyenlő játékidő biztosításával azonban nem lehet szilárd csapatszerkezetet építeni. Ha a csapat magja kialakult, és elkezd „muzsikálni”, akkor időnként lehet egy-egy játékost közülük is lecserélni és – főként – lehet a csapat többi játékosát körülöttük cserélgetni. Különösen alkalmasak erre az edzőmérkőzések és a gyengébb csapatok elleni találkozók. Nagy kihívás az edző számára az, hogy vajon elkezd-e ragaszkodni a „nyerő csapathoz”, vagy van bátorsága ahhoz, hogy dinamikusan erőssé fejlessze csapatát (ami azt jelenti, hogy kulcsemberek fáradtsága, sérülése esetén is lesz alkalmas játékosa a kiesett(ek) pótlására). Ahhoz, hogy a csapat ebbe a dinamikus egyensúlyi állapotba jusson, az edzőnek amellett, hogy féltve őrzi a csapat szerkezetének erejét, rendszeres, átgondolt cserékkel alternatív csapatrészeket kell fejlesztenie. A csapatgerinc tagjai eleinte berzenkednek e fejlesztések ellen, kitüntetett helyüket féltik, de szisztematikus építkezéssel megnyerhetőek, hisz számukra is fontos, hogy ne minden fizikai és pszichikai teher az ő vállukat nyomja.

Az erős csapatszerkezet kialakításához elengedhetetlenül szükség van az objektív teljesítménymérésre. Nem vonom kétségbe az edzői ösztön fontosságát a játékosok kiválasztásában, de az edzőt is elragadja a pozitív vagy éppen negatív elfogultsága. Ma már kiváló statisztikai és videóelemzések készülnek a mérkőzésekről, amelyek tiszta és objektív képet mutatnak a pályán nyújtott teljesítményről. De nem csak arról: az alapos vizsgálat a játékosok viselkedését, együttműködésük minőségét, a taktika és a csoportdinamika összefüggéseit is feltárhatja.[1] A teljesítmény alapján szerveződő csapatkultúra kialakulása nem képzelhető el a teljesítmény mentén történő csapat-összeállítás nélkül.

VADÁSZTERÜLET™ (HUNTING TERRITORY™)

A vadászterület a pályán a játékosok személyes tere; ennek két megjelenési formája van. Az első egy kisebb személyes tér, amely együtt mozog a játékossal. Ennek a területnek a kiterjedése függ a játékos térigényétől (egy jól cselező, nagy mozdulattal kapura lövő játékosnak nagyobb térre van szüksége; ugyanígy egy gyors, mozgékony, jól szerelő védő nagyobb területet képes ellenőrizni). A vadászterület másik megjelenési formája a pályának egy többé-kevésbé meghatározott területe, amelyen az adott játékosnak privilegizált helyzete van, és amelyet a taktika jelöl ki számára. Ezeket a területeket ki kell érdemelni; a játékos képességei, korábbi teljesítménye alapvetően befolyásolják ezt a döntést; nemcsak az edző elismerésére, hanem a csapattársakéra is szükség van. Ők azok, akiknek egy vadászterület létét el kell ismerniük a játék során. (A csapatokban fellángoló konfliktusok sokszor éppen e területek igénylése és mások által el nem ismerése körül robbannak ki.)A csapat vezetőit, edzőit, a stáb tagjait illetően a „Hunting territory” az ő tevékenységi (illetőségi), felelősségi körük.

A vadászterületek átfedései kritikusak minden csapat együttműködése szempontjából. Amennyiben az érintettek jól együttműködnek, a csapatnak legalábbis az a része eredményesen játszik. Rejtett vagy nyílt konfliktus esetén az érintettek percepciója (észlelése) egymás mozgásáról, szándékairól leszűkül, eltorzul vagy éppen teljesen elhomályosul, kommunikációjuk sérül vagy teljesen elszegényedik, így nem képesek jól együttműködni egymással, sem a területi átfedéseken, sem a „gapeken”. Az 1. számú ábra mutatja a területi átfedést, és a „gapet” (amely a pályán és a munkahelyi csoportokban egyaránt az egyéni feladatleírások által nem szabályozott területeket jelenti, tulajdonképpen „senki földjének” is nevezhetnénk).  A támadók, a támadó taktikák épp ilyen „gapek”, szabad folyosók létrehozására törekednek, a védők, a blokkok kimozdítására.

Amikor rendszeresen kinyílik a védelem két játékos között, az több okból fakadhat. Előfordul, hogy nem tiszta számukra, mennyire kövessék a szemben helyezkedő vagy köztük lévő támadót, és mikor „adják át” a mellettük lévő játékosnak. Gyakori, hogy az egyik játékos túlságosan elmozdul abban a hitben, hogy meg tudja akadályozni a támadó bemozgását, vagy sáncolni tudja a lövését, míg a mellette lévő játékos tétovázik, vajon kövesse-e, vagy ragaszkodjon a számára kijelölt terület védelméhez.

Itt tulajdonképpen már az egész védősor harmonikus együtt mozgására van szükség. Az pedig nemcsak az ellenfél mozgásának olvasását igényli, hanem a játékostársakét is. Ha van harmónia a játékosok között, képesek megakadályozni a szabad folyosók keletkezését, mert szinte egyetlen szervként működnek, belépnek, benyúlnak, belesáncolnak a keletkező védelmi lyukakba. Magukat a játékosokat is sokszor meglepi mennyire tökéletesen képesek együtt, „flow-ban” mozogni. Ugyanez történik a támadásban is, ha a játékosok egymás számára nyitnak réseket, folyosókat, és aztán figyelmet elvonó mozgással, gyors és álomszerűen pontos átadásokkal segítik egymást a góllövéshez.

Ez az a varázs, ami hihetetlen erőt ad egy csapatnak a mérkőzések legkritikusabb pillanataiban. Ez ragadja el a nézőket is, akik aztán önkívületű lelkesedésüket visszasugározzák a már-már elfáradó csapatnak. Így nyer aztán együtt csapat és közönsége.

A jó edző rendkívül fontos szereplője a közös öröm létrehozásának. Képesnek kell lennie a megfelelő csapatformációk létrehozására, és okos cserékkel, jó tanácsokkal a kritikus pillanatokban életben is tartani ezt a rendkívüli együttműködést. Karmesterként kell érzékelnie a csapat erejét, a megingásokat, a repedéseket, és akkor kell beavatkoznia.

De hogy lehet létrehozni a játékosok közt ezt a szinte organikus együttműködést? Ez nem egyszerűen „kémia”, ami vagy van, vagy nincs adott sportolók között. Szerencse, ha van, és akkor fel kell fedezni az ilyen párokat, kis csoportokat, és sokat együtt játszatni azokat. De eredetileg egymást meg nem értő játékosok közt is létre lehet hozni ezt a harmóniát. És szükség is van erre, hisz sokszor épp rendkívüli tehetséggel rendelkező játékosok között sérül, vagy létre sem jön ez az együttműködés. Nem lehet lemondóan feláldozni ilyenkor egyik vagy másik játékost, mert egyetlen edző vagy csapat sem engedheti meg azt a luxust, hogy ne használja kiváló játékosai képességeit. Megoldást kell hát találni!

A korábban említett célzott videóelemzés kimutatja, ha a játékosok közt kapcsolati zavar van. Az árulkodó jelek a közös hibák ismétlődései, valamint az indulatos gesztusok.

Izgalmas az ismétlődések felfedezése, hiszen annyira gyors játék a kézilabdázás, hogy sokszor le kell lassítani a videón a jeleneteket, hogy megértsük, valójában mi is történik. A játékosok számára ez világosabb, mert egy jó játékos lassítva, nagyító alatt látja azt, ami körülötte történik. Más kérdés, hogy mit vall ebből be egy beszélgetés/számonkérés során. Sokszor önvédelemből tagadja, hogy része lehet egy bekapott gólban vagy egy kihagyott gólhelyzetben. Másfelől a mérkőzés stresszhelyzete befolyásolja az észlelést, és egy gyorsan történő jelenetet azonnal átírhatja a játékos tudattalanja, akár ki is törölheti.[1] Ezért van szükség az alapos videóelemzésre. Az ismétlődő hibák rövid szekvenciáinak egymás mellé vágása sokkoló már az elemző számára is, hisz nagyító alatt tárul fel a csapat egy-egy sikert gátló jelensége. De sokkoló a résztvevő játékosok számára is: az elfojtott, elfelejtett, vagy éppen letagadott hibákkal való szembesülés a változtatás inspirálója lehet.

Nem szabad szemrehányó szembesítésre használni az ilyen, tematikusan összevágott klipeket. Ezek nagyszerű katalizátorai lehetnek az együtt gondolkozásnak.Mert a tartós harmonikus együttműködés nem jön létre és nem fenntartható igazi párbeszéd, információcsere, visszajelzés, egymás kölcsönös támogatása nélkül!

Döntési szabadság (autonómia)

A pályán a különböző játékosok különböző mértékben engedhetik meg maguknak, hogy kockáztassanak (cselezzenek, kapura lőjenek, kitámadjanak a támadókra, elhagyják a taktikában előírt pozíciójukat). Általában jó döntéshozó, jó technikájú játékosoknak nagyobb a döntési, hibázási szabadságuk.A csapat vezetői, edzői, a stáb tagjai számára a döntési szabadságot a hatáskörük határozza meg. A döntési szabadság virtuális territóriumként is megérthető; a nagyobb szabadságért, vagy éppen dominanciáért folyó küzdelem pedig territoriális küzdelemként.A vadászterület és az autonómia mégis két különböző dimenzióként kezelendő.

Phil Jackson 1989-ben lett a Chicago Bulls edzője, amelynek sztárja a világ legjobb játékosaként elismert Michael Jordan volt. Jackson asszisztens edzőként már két éve együtt dolgozott a csapattal, így közelről tapasztalta Jordan abszolút dominanciáját, és tisztában volt azzal is, hogy ez a fő oka annak, hogy a csapat nem volt képes bajnokságot nyerni. Nem sokkal edzői hivatalba lépése után leült Michael Jordannal, és megkérdezte tőle, akar-e megmaradni a világ legjobb játékosának úgy, hogy sosem nyert bajnokságot. Jordan válasza természetesen az volt, hogy szeretne bajnokságot nyerni. „Akkor meg kell tanulnod passzolni a társaidnak.” „Én passzolnék, de ők nem tudnak dobni…” Jacksonnak nem kis idejébe és erőfeszítésébe telt, míg rávette Jordant a passzolásra, és önbizalmat adott a többieknek a sikeres kosárra dobáshoz. Egyszerű rábeszélés és meggyőzés nem segített volna; Jackson bevezetett egy támadási formációt, a „háromszög támadást” (triangle offence), amely passzolásra kényszerítette Jordant.[1] Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy meg kellett osztania a dobásra alkalmas területet a támadásban résztvevőkkel, ugyanakkor ez a formáció dobási lehetőséget, azaz autonómiát biztosított a többieknek is. Sem a csapat, sem Jordan nem ragaszkodott mereven ehhez a taktikához, voltak kritikus pillanatok, amikor Jordan visszavette a teljes dominanciáját, de ez nem volt kizárólagos többé, így sokszor Jordan játékostársai dobtak mérkőzést eldöntő pontokat. Jackson vezetésével, 1991 és 1998 között, hat bajnokságot nyert a Chicago Bulls. Ezek voltak Michael Jordan legeredményesebb évei.[2]

Együttműködési hálózat

A csapatnak és környezetének kapcsolati hálózata meglehetősen nagy szerepet játszik a csapat motivációjának, eredményességének alakulásában. A csapat küzdőképességét kritikus helyzetekben alapvetően meghatározza a csapat belső ereje, amely szoros összefüggésben van e kapcsolati hálózat gazdagságával. Laza vagy éppen kommunikációs zavarokkal teli csapat nem képes jól teljesíteni nagy elvárások, külső zavaró körülmények nyomása alatt. A Vadászterület™ módszer együttműködési hálózatként tekint erre a kapcsolatrendszerre. Igen egyszerű vizsgálatot fejlesztettünk ki ehhez, amely a szociogrammal ellentétben nem vizsgálja a csapat szimpátiakapcsolatait. Hosszú játékos pályafutásom, edzőségem és kutatásaim során úgy találtam, hogy ami a közös teljesítmény szempontjából számít, az a játékosok közös akcióinak, kommunikációjának minősége, amit alapvetően a kölcsönös szakmai elismertség befolyásol. Láttam kiváló játékosokat, akik rossz viszonyban voltak, mégis kifogástalanul szolgálták egymást a mérkőzések kritikus helyzeteiben. Ugyanakkor azt is tapasztaltam, hogy igen szoros érzelmi kapcsolatban lévő játékosok rosszul teljesítettek együtt kritikus helyzetekben: viselkedésüket rejtett rivalizáció befolyásolta.

Az együttműködési hálózat felrajzolható a mérkőzések társas helyzeteinek elemzése során, ami egyszerű kérdőívvel erősíthető: „Minősítse együttműködését X játékossal: 1. megfelelő; 2. nem megfelelő”. A „nem megfelelő” válaszok indikálják a közelebbi vizsgálat szükségességét. A játékosok közti kapcsolatok minősége a köztük lévő kapcsolati csatornákban érhető tetten. Itt vizsgálható az együttműködésük minősége, a kommunikációjuk, a köztük zajló információáramlás, a visszajelzések adása és fogadása. A videóelemzés során talált ismétlődő hibák, hiányosságok tiszta képet adnak. Olyan információkat, amelyeket a játékosok talán sosem közölnének, de az egymás mellé vágott jelenetek katalizátorai lehetnek egy közös szembesülésnek, és a megoldások közös keresésének. Ily módon megszüntethető a problémát okozó, a játékosok között húzódó „paranoid fal” (rivalizáló, nyíltan nem kommunikáló játékosok feltételezik, hogy a másik nem akar együttműködni, lebecsüli őket stb.). Mindez segíti a fal létrejöttét és egyre áthatolhatatlanabbá válását. Ezt törheti át a képi látvány köré szervezett együtt gondolkodás, mindez pedig a közös játék elemeiben való megegyezéshez vezet, azok rendszeres gyakorlása, a taktikába való beépítése és a mérkőzések utáni visszacsatolás alapvetően képes megváltoztatni a játékosok és a csapat együttműködését.