Széles körben elfogadott nézet például, hogy a skandinávok ismérve a gyors játék (villámgyors lerohanások, rövid lefolyású támadások), a spanyolok építenek leginkább a beálló körüli játékra, és hosszabb, türelmesebb támadásvezetés jellemzi őket, míg a délszlávok kapcsán a kimagasló egyéni technikai képzettséget és az agresszív nyitott védekezést szokták kiemelni. Természetesen ez a tipizálás nem véletlenül alakult ki, ugyanakkor érdemes felülvizsgálni, hogy ezek a trendek ma is aktuálisak-e, hiszen egyre több játékos és edző vállal munkát hazájától távol, így a különböző iskolák közötti különbségek idővel egyre inkább elmosódnak. Emellett fontos, hogy objektív vizsgálatokkal is rámutassunk az egyes nemzetek eltérő karakterjegyeire, illetve korábban kevésbé vizsgált szempontok szerint, új aspektusból is megfigyeljük a válogatottak játékstílusát.

A kutatás bemutatása

Mi, a Nemzeti Kézilabda Akadémia férfiszakágának edzői azzal a céllal vágtunk bele a kutatásba, hogy a 2023-as világbajnokság első négy helyezett csapatának támadójátékát elemezve feltérképezzük a modern kézilabdázás napjainkban uralkodó tendenciáit, illetve megvilágítsuk a legeredményesebb nemzetek támadótaktikájában fellelhető különbségeket. A munkában segítségemre volt Kopornyik Zsolt, Gazdag Tibor és Sótonyi László.

A dán, a francia, a spanyol és a svéd válogatott mérkőzései kerültek górcső alá, a felsorolt nemzeti csapatok nemcsak ezen a világversenyen teljesítettek kiemelkedően, hanem az elmúlt évek eredményei alapján is a legdominánsabbak. Igyekeztünk a legnagyobb tétre menő (kieséses szakasz, helyosztók) és a szorosabb végeredménnyel záruló mérkőzéseket (csoportkör) kiválasztani, hogy a világbajnokságok kezdeti szakaszára jellemző nagy különbségű összecsapások ne torzítsák a képet. A kutatás fókuszába a 6:0-s területvédekezéssel szembeni támadásoknál alkalmazott előnyszerzést helyeztük, de a támadásvezetés tempójának (támadásszám, gyors ellentámadások száma, aránya) és a különböző támadástípusok hatékonyságának vizsgálatára is sor került. Az összes támadást gyors ellentámadásokra és rendezett védelem elleni támadásokra osztottuk, utóbbiaknál pedig 6:0-s védekezéssel szembeni és egyéb akciókat (5:1, 3:2:1, vegyes védekezés, emberfogás, emberelőny stb.) különítettünk el.

A 6:0-s védelemmel szembeni támadójáték teljes folyamatát öt nagyobb egységre bontottuk: passzív szakaszra, előkészítő szakaszra, előnyszerzési kísérletre, az előny lejátszására és a támadás befejezésére, részletesebben azonban csak az utóbbi háromra koncentráltunk. Passzív szakasznak tekintettük a támadás szervezését, a támadó-védő cserék lebonyolítását, a játékosok optimális elhelyezkedését, míg az előkészítő részhez az előnyszerzést megelőző jellegzetes mozgásokat soroltuk (különböző labdás és labda nélküli helycserék, befutások az előnyszerzési kísérletek előtt).

Előnyszerzési kísérletnek minősítettük a támadó fél minden olyan kezdeményezését, amikor átmeneti létszámfölényt vagy helyzeti előnyt igyekszik kialakítani a védőkkel szemben. Az előnyszerzési kísérletben részt vevők száma alapján megkülönböztettünk 1:1 elleni és 2:2 elleni előnyszerzést. Előbbinél egy támadó egy védővel szemben próbál létszámfölényt kialakítani (1. ábra), míg utóbbinál egy külső támadó és egy beálló (vagy befutó) közös, egyidejű tevékenységének köszönhetően alakulhat ki létszámfölény vagy helyzeti előny.

A 2:2 elleni előnyszerzést a beálló helyezkedése és szerepe alapján további három csoportba soroltuk. „Klasszikus” 2:2-ként aposztrofáltuk, amikor a beálló az előnyszerzésben két védő között helyezkedik el (2. ábra).

„Átzárásnak”neveztük azokat a manővereket, amikor a beálló az előnyszerzés során a védők külső oldalán helyezkedik el, és ott ad elzárást a külső támadónak (3. ábra).

 „Átfutásnak” pedig azokat a helyzeteket tituláltuk, amikor a beálló az előnyszerzésnél a védők külső oldaláról, a védők előtt vagy mögött átfutva próbál helyzetbe kerülni, váltáshibát vagy helyzeti előnyt kikényszeríteni (4. ábra).

Az előnyszerzést típusonként vizsgáltuk annak helye, folytatása és az akciók posztonkénti befejezése szerint is. Az előnyszerzés helyét a benne részt vevő védők szerint határoztuk meg (1-es, 2-es, 3-as védők), míg az előnyszerzés folytatása lehet közvetlen befejezés, folytatás pozíciótartással vagy folytatás pozícióváltoztatással. Közvetlen befejezésként bíráltuk el 1:1 elleni akciónál, ha az előnyt szerző támadó közvetlenül kapura tört, s a 2:2 elleni kísérleteknél a beálló megjátszása is az előnyszerzés közvetlen befejezésének minősült. A kapura lövéssel záruló előnyszerzési kísérletek esetén felmértük azt is, milyen módon fejezték be a támadók az akciót (átlövés, áttörés, lövés beállóból, lövés szélről, 7 m-es dobás).

Tanulmányoztuk az előnyszerzések hatékonyságát is. Sikeresnek vettünk minden kísérletet, amelyből gól, 7 méteres vagy progresszív büntetés származott, míg az eredménytelen kapura lövéssel, labdavesztéssel, technikai hibával, illetve szabaddobással járó próbálkozásokat sikertelennek ítéltük. A hatékonyság elemzése mellett gyakorisági adatokat, arányokat és mérkőzésenkénti átlagokat hasonlítottunk össze.

Általános eredmények

A támadójátékkal foglalkozó kutatások közkedvelt változója a támadásszám, ami a támadásvezetés tempójának, a játék intenzitásának egyik alap mérőszáma. Ezt egészíti ki a gyors ellentámadás és a rendezett védelem elleni támadás egymáshoz viszonyított aránya, rámutatva arra, milyen mértékben próbálkoznak a csapatok a rövid lefolyású támadásokkal. A mintába bekerülő válogatottak mérkőzésein átlagosan 52,36 támadást vezettek a csapatok, ezek 81,45%-át rendezett védelem ellen (42,64/mérkőzés), míg a gyors ellentámadások (9,71/mérkőzés) csupán 18,55%-át teszik ki az összes támadásnak. Itt jelentős eltérést tapasztalhatunk az egyes nemzeti csapatok között, hiszen míg a világbajnok Dánia mindössze a támadásai 8,9%-át (4,33/mérkőzés) fejezi be lerohanással, addig a franciáknál (23,99%; 13/mérkőzés) és a svédeknél (22,22%, 12/mérkőzés) jóval hangsúlyosabb ez a játékelem. A meccsek összes támadásának száma is hasonlóan alakult, magasan a dánok összecsapásain a legalacsonyabb (48,67), míg a svédek és a franciák találkozóin a legmagasabb az átlagos támadásszám (54, illetve 54,2). A csapatok a rendezett védelem elleni támadójáték során 75,55%-ban 6:0-s védekezéssel néznek szembe, ami jól mutatja a támadójáték e szegmensének jelentőségét (1. táblázat).

A fenti adatokból kiderül, hogy a nagyobb játéktempó és a több gyors ellentámadás nem feltétlenül generál jobb eredményeket. Erre jó példa, hogy a veretlenül világbajnok dánok kimagasló támadási hatékonyságuk (61,64%) révén bőven ellensúlyozni tudják, hogy kevesebb gyors ellentámadást vezetnek, ami logikus döntésnek tűnik, hiszen a rendezett védelem elleni támadásaik (62,4%) eredményesebbek, mint a lerohanásaik (53,84%). A gyors ellentámadásokban a svédek teljesítettek a legjobban (80,56%), ami hozzájárult ahhoz, hogy a második legmagasabb hatékonysági mutatót produkálják (59,88%). A leginkább a rendezett védelem elleni támadások és azon belül is a 6:0-s védekezéssel szembeni támadások hatékonysági adatai mutatnak összefüggést a végeredménnyel: a dánokat (62,40%, illetve 65,59%) az ezüstérmes franciák (56,31%, illetve 56,25%) követik, míg a bronzérmes spanyolok (53,03%, illetve 52,29%) és a negyedik svédek (53,97%, illetve 52,97%) kissé lemaradva közel azonos teljesítményt nyújtottak. (1. táblázat)

Az előnyszerzések tendenciái

A vizsgált csapatok mérkőzésenként átlagosan 32,21 támadást vezettek 6:0-s területvédekezéssel szemben, amelyek során 61,93 előnyszerzési kísérlettel próbálkoztak, vagyis támadásonként közel kettővel (1,92) számolhatunk, ezeknek csaknem a harmada (32,53%) végződött góllal, 7 méteres dobással vagy progresszív büntetéssel. Ha az előnyszerzések eloszlását összesítve elemezzük, kiegyenlített arányokat láthatunk, hiszen a csapatok 52,13%-ban alkalmazták az 1:1 elleni előnyszerzéseket, 47,87%-ban pedig a 2:2 elleni manővereket. Ugyanakkor, ha az egyes válogatottakat vizsgáljuk, már jelentős eltéréseket tapasztalhatunk, hiszen míg a dánok és a svédek dominánsan az egyéni kísérletekkel igyekeztek létszámfölényt, illetve helyzeti előnyt kialakítani (69,19%, illetve 61,67%), addig a franciák és különösképpen a spanyolok a 2:2 elleni akciókra építették a támadójátékukat (51,30%, illetve 63,01%). Az előnyszerzések eredményességét tekintve megállapítható, hogy nemcsak összességében, hanem minden egyes csapat esetében hatékonyabbnak bizonyultak a 2:2 elleni előnyszerzések (36,39%), mint az 1:1 elleniek (28,98%). A válogatottak előnyszerzéseinek hatékonyságát vizsgálva pedig elmondható, hogy azokat együttesen, illetve típusonként nézve is dán, francia, svéd, spanyol sorrend állapítható meg, ami megegyezik a támadási hatékonyság esetében kapott eredményekkel. (2. táblázat)

Az előnyszerzés helyét aszerint határoztuk meg, hogy mely védővel, védőkkel szemben hajtják végre. Az elmúlt évek alapján nem meglepő, hogy az 1-es védőkkel szembeni 1:1-es kísérletek szerepe marginális (0,88%), ahogy az sem, hogy a 3-as védőkön közel kétszer gyakrabban próbálkoznak a támadók (65,04%), mint a 2-es védők zónájában (34,07%). Ez az eredményességet figyelembe véve is jó döntés, hiszen a 3-as védőkkel szembeni előnyszerzések hatékonyabbnak bizonyultak (32,99%, illetve 21,43%). A válogatottak eredményei is hasonló képet mutatnak, a 3-as védőkön végrehajtott 1:1 elleni előnyszerzések aránya a dánoknál a legmagasabb (72,27%), míg a 2-es védők területén véghez vitt kísérletek dominánsabban jelennek meg a spanyoloknál és a svédeknél (39,56%, illetve 36,94%). (3. táblázat)

A 2:2 elleni előnyszerzések esetében kiegyensúlyozottabb az összkép, ugyanakkor jelentősebbek a különbségek a nemzeti csapatok között. Értelemszerűen az 1-es és 2-es védőkkel szemben ritkábban próbálkoznak a csapatok (8,19%), míg a 2-es és 3-as védők zónájában, illetve a két 3-as védő területén abszolvált előnyszerzések közel azonos arányban fordultak elő (47,95%, illetve 43,86%). A hatékonyságot figyelve ezúttal is a legtöbbet támadott területen (2-es és 3-as védők) volt megfigyelhető a legjobb eredmény (39,69%). Az egyes stílusok itt sokkal inkább elválaszthatóak egymástól, mint az egyéni előnyszerzésnél. A dánok és a svédek játékában dominánsak a középen (a két 3-as védőnél) indított 2:2 elleni páros kapcsolatok (58,49%, illetve 53,62%), míg a spanyolok többet kezdeményeznek a 2-es és 3-as védőkkel szemben (58,71%), a franciák pedig amellett, hogy kiegyenlített arányokat mutatnak a belső területeken (42,75%, illetve 43, 48%), jóval többször próbálkoznak az 1-es és 2-es védők zónájában (13,77%), mint a többiek. (4. táblázat)

A 2:2 elleni előnyszerzéseket taktikai szempontból három csoportba osztottuk („klasszikus 2:2”, „átzárás”, „átfutás”). A csapatok természetesen a klasszikus formát alkalmazták magasan a legnagyobb arányban (71,58%), de az átfutás (18,55%) és az átzárás (9,88%) is minden csapat repertoárjában megtalálható, sőt előbbit kifejezetten magas hatékonysággal hajtották végre a csapatok (40,26%). A 2:2 elleni előnyszerzéseket jobban preferáló spanyolok és franciák elsősorban a klasszikus formából alakítottak ki sokkal több helyzetet (40,67, illetve 20/mérkőzés), mint a skandinávok (11, illetve 14/mérkőzés). A másik két taktikai elem gyakoriságában viszont jóval kisebb differencia tapasztalható, sőt, átfutásokkal például a svédek sűrűbben kísérleteztek (6,33/mérkőzés), mint a franciák (4,6/mérkőzés). (5. táblázat)

A kutatás részeként arra is kíváncsiak voltunk, hogy az előnyszerzési kísérletek után a támadások hogyan folytatódnak. A teljes mintát figyelembe véve rögzíthető, hogy a játékosok leginkább a közvetlen befejezésre törekednek (42,45%), míg az esetleges folytatások során a pozíciótartásos támadásvezetés dominál (36,79%) a pozícióváltoztatós játékelemekkel szemben (20,76%). Hatékonyság tekintetében is a közvetlen befejezés tűnik a legsikeresebbnek (40,22%), ugyanakkor a ritkábban alkalmazott pozícióváltoztatásos folytatás eredményessége magasabb (31,11%), mint a pozíciótartásos változaté (24,45%).

A válogatottak taktikai sajátosságai közül kiemelhető, hogy a dánok és a svédek fejezték be közvetlenül az előnyszerzést a legnagyobb arányban (50%, illetve 45%), míg a pozícióváltoztatást az átlagosnál jóval ritkábban alkalmazták (14,53%, illetve 10%). Ezzel szemben a spanyol válogatott mérkőzésenként háromszor több pozícióváltoztatással összekötött előnyszerzést hajtott végre (22,67), mint az északiak (8,33, illetve 6), nem véletlen, hogy a közvetlenül befejezett kísérletek aránya is az ibériaiaknál a legalacsonyabb (33,74%). A spanyolok (27,46%) mellett a franciák (25,65%) is az átlagosnál nagyobb arányban építenek a pozícióváltoztatásos játékelemekre, míg a pozíciótartásos folytatás kevésbé jellemzi őket (30,48%), mint a másik három együttest. Ez utóbbi taktikai megoldást a svédek és a spanyolok forszírozták leginkább (45%, illetve 38,62%). (6. táblázat)

A kapura lövéssel záruló előnyszerzéseknél megvizsgáltuk, milyen módon fejezik be a csapatok az akcióikat. Az 1:1 elleni előnyszerzésekből induló támadások a leggyakrabban átlövéssel értek véget (41,18%), jelentős hányadot tesznek ki az áttörések (32,09%) is, míg a beállóból, szélről és 7 méteresből tett kísérletek aránya már jóval alacsonyabb (9,63%, 9,09%, illetve 8,02%). Érdemes ugyanakkor megemlíteni, hogy a négy csapatból háromnál is az áttörések domináltak, viszont a legtöbb 1:1 elleni előnyszerzést végrehajtó dánoknál olyannyira meghatározóak az átlövések (61,40%), hogy ez átbillentette az átlagértéket. Az áttörések aránya egyébként a svédeknél (43,59%), a beállóból és szélről érkező lövéseké (19,23%, illetve 11,54%) pedig a spanyoloknál a legmagasabb, míg a büntetődobások a franciáknál fordultak elő legnagyobb számban (12,50%). A kapura lövéssel végződő 1:1 elleni előnyszerzésekből 63,64%-ban született gól, érdekesség, hogy a szélső lövések hatékonysága volt a legalacsonyabb (52,94%), az átlövéseké pedig meglepően magas (58,44%). Az átlövések és áttörések terén a dánok nyújtották a legjobb teljesítményt (68,57, illetve 78,57%), beállóból és 7 méteresből a svédek nem is hibáztak, míg a szélső próbálkozások kihasználása kiegyensúlyozottan alakult (három csapat is 66,67%). (7. táblázat)

A 2:2 elleni előnyszerzéseket követő kapura lövéseknél már egyértelműen az átlövés a legdominánsabb támadásbefejezés (44,24%), viszont érthető módon ezeknél az akcióknál megnőtt a beállóból kapura küldött lövések száma is (26,27%), ezzel párhuzamosan az áttörések és a szélsők szerepe csökkent (14,76%, illetve 6,45%). Az átlövésekkel befejezett 2:2 elleni előnyszerzések aránya a spanyol válogatottnál kiemelkedő (53,33%), az áttöréseket a dánok alkalmazták legszívesebben (21,43%), a beállók megjátszása a franciáknál volt a leghangsúlyosabb (27,50%), míg a svédek a szélsők helyzetbe hozásában jártak az élen (10%). A 2:2 elleni előnyszerzésekből kialakult helyzeteket összességében valamelyest gyengébb hatásfokkal használták ki a csapatok (58,52%), ugyanakkor a dánokra (75%) és a svédekre (70%) ez nem igaz. Az áttörések (78,13%) és a beállós (78,95%) kísérletek bizonyultak a leginkább hatékony fegyvernek ezeknél az akcióknál, az átlövések sikeressége viszont jóval alacsonyabb (39,58%), mint az 1:1 elleni előnyszerzéseket követően. A dánok az átlövések hatékonyságában ezúttal is kiemelkedtek (61,54%), emellett beállóból és 7-es dobásokban is a legjobb mutatót érték el (85,71%, illetve 100%), míg az áttöréseket és a szélső helyzeteket a svédek értékesítették a legjobb hatásfokkal (100%, illetve 66,67%). (8. táblázat)

Nemzeti sajátosságok

A világbajnok dán csapat rendkívül letisztult, célratörő játékot játszik, az előkészítő mozgások terén viszonylag szűk repertoárral, de rendkívül hatékonyan dolgoznak. A mintába bekerült csapatok közül egyértelműen az ő mérkőzéseiken a legalacsonyabb a támadásszám, és ők hajtják végre a legkevesebb lerohanást is, vagyis nem törekednek a játék gyorsítására. Nincs is rá szükségük, hiszen rendezett védelemmel szemben Dánia kiemelkedően a leghatékonyabb, még inkább igaz ez a 6:0-s védelmek ellen. Az előnyszerzések terén egyértelműen az 1:1 elleni játékokra támaszkodnak, melyeket az esetek jelentős többségében a 3-as védőkkel szemben kezdeményeznek. Az egyéni előnyszerzési kísérleteket követően -minden más csapatnál nagyobb arányban és hatékonysággal -igyekeznek közvetlenül kapura törni, annak ellenére is, hogy jóval több átlövést vállalnak, mint a többiek. Kiválóan használják testi erejüket és dinamikai fölényüket, jellemzően védőközeli cselekre építenek, és az esetleges ütközésekkel együtt is remekül lőnek a távoli zónából. A 2:2 elleni előnyszerzés kevésbé domináns a játékukban, különösen a „klasszikus” 2:2-ből hajtanak végre kevesebbet a többi válogatotthoz képest. Többnyire ezekben a támadásokban is belülről (a két 3-as védőnél) bontják meg a védelmet, és igyekeznek közvetlenül átlövésből vagy beállóból befejezni az akciókat. Jól mutatja támadópotenciáljukat, hogy az általuk kevésbé preferált 2:2 elleni előnyszerzésekben is a leghatékonyabbak.

FRANCIAORSZÁG

A dánokkal ellentétben az ezüstérmes francia válogatott diktálja a leggyorsabb tempót a négy csapat közül, a legmagasabb támadásszám és a legtöbb gyors ellentámadás is az övék. Rendezett védelem elleni játékuk során is sok esetben előkészítő mozgások nélkül, közvetlenül támadják a kaput. A nagy tempót a támadási hatékonyságuk csak kis mértékben érzi meg, rendezett védelemmel szemben és azon belül a 6:0-s területvédekezés ellen is Franciaország második a sorban. Taktikai szempontból talán a legkiegyensúlyozottabb csapat, az 1:1 elleni, valamint a 2:2 elleni előnyszerzéseket is közel egyenlő arányban variálják, hatékonyságban mindkét szegmensben másodikok a dánok mögött. A közvetlen befejezések dominálnak az ő játékukban is, ugyanakkor az előnyszerzéseiket szívesen kombinálják keresztmozgásokkal, fizikai erejüket és dinamikájukat kihasználva kiválóan mozgatják ki a védőket saját zónájukból. A színes taktikai repertoárt bizonyítja az is, hogy a 2:2 elleni előnyszerzéseket közel azonos számban indítják a 2-es és 3-as védők zónájából, mint a két 3-as területéről, sőt, az 1-es és 2-es védőknél is ők kísérleteznek a legtöbbet. Az 1:1 elleni előnyszerzéseket követő befejezéseknél is bizonyítják sokszínűségüket, közel azonos mértékben támaszkodnak az áttörésekre és az átlövésekre, de szélről, beállóból, sőt 7 méteresekből is ők veszélyeztetnek a legnagyobb arányban. A 2:2 elleni előnyszerzéseik során kiválóan játsszák meg hatalmas termetű beállóikat, ellensúlyozva ezzel gyengébb átlövőteljesítményüket.

SPANYOLORSZÁG

A bronzérmes spanyol csapat játéka nevezhető talán a leginkább speciálisnak, hiszen számos tekintetben eltér a többiekétől. A rendezett védelem elleni támadásvezetésük kevésbé direkt, mint a dánoké, türelmes, megfontolt építkezés jellemzi, a gyors ellentámadásoknál kevesebb rizikót vállalnak, mint a többiek, ennek megfelelően jó hatékonysággal értékesítik őket. Spanyolország hajtja végre a legtöbb előnyszerzési kísérletet, miközben a közvetlen előnyszerzés aránya jóval alacsonyabb náluk, mint a többi csapatnál. A taktikai repertoárjuk igen széles, mind az előkészítő mozgásokban, mind pedig az előnyszerzést követő szakaszokban jól vegyítik a pozíciótartásos és pozícióváltoztatásos elemeket, utóbbiakat ők alkalmazzák a legnagyobb arányban. Legkülönlegesebb karakterjegyük mégis a 2:2 elleni előnyszerzések atipikus dominanciája, amelyet felerősített ezen a világbajnokságon a szinte minden mérkőzésen alkalmazott kétbeállós alapjáték. Az sem szokványos, hogy ezek döntő többségét a 2-es és 3-as védők zónájában hajtják végre, sőt, az 1:1 elleni előnyszerzéseket is ők kezdeményezik a legnagyobb arányban a 2-es védőkkel szemben. További érdekesség, hogy míg az egyéni előnyszerzéseket követően ritkábban vállalkoznak átlövésre a többiekhez képest, addig a 2:2 elleni akciók végén ők fejezik be a támadásokat a leggyakrabban a távoli zónából.

SVÉDORSZÁG

A franciák mellett a svédek törekedtek leginkább a játék tempójának fokozására, ők szerezték a legtöbb gólt gyors ellentámadásokból, ráadásul a legjobb hatékonysággal. A dánokhoz hasonlóan a támadóstratégia náluk is döntően az 1:1 elleni előnyszerzésre épül. Viszont a közvetlen kísérletek mellett nagy hangsúlyt kap a megkezdett előnyszerzés utáni pozíciótartásos támadásvezetés is, illetve jóval többször kísérleteznek a 2-es védőkkel szemben. Ezekből a létszámfölényt kialakító húzásokból, kontrahúzásokból sok helyzetet alakítanak ki áttörésekből és próbálkoznak átlövésekkel. A dánokhoz képest valamelyest több 2:2 elleni előnyszerzést indítanak, különösen a két belső védővel szemben aktívak, az átzárásokat és átfutásokat viszonylag sokat alkalmazzák. A rendezett védelem elleni támadások, a 6:0-s védekezés elleni támadások és az előnyszerzések hatékonyságában is elmaradnak a döntős csapatoktól, ugyanakkor a spanyoloknál kicsivel jobban teljesítettek.

Összefoglalás

A kutatás során olyan változókat vizsgáltunk, amelyeknek egyfelől releváns hatásuk van a támadójáték eredményességére, másfelől pedig jól szemléltetik az egyes nemzetekre jellemző játékstílusok és támadó taktikai elgondolások közötti különbséget. Az eredmények alapján elmondható, hogy a rendezett védelem, azon belül is a 6:0-s védelem elleni támadási hatékonyság meghatározó a végső sorrend kialakulásában, így érdemes volt a támadójáték ezen szegmensét fókuszba állítani. Másik előfeltevésünk, mely szerint a támadás kulcsa az előnyszerzés folyamata, szintén megerősítést nyert, hiszen amellett, hogy az előnyszerzés hatékonysága szorosan összefügg a támadás eredményességével, egyértelműen kiderült az is, hogy ezen a területen jelentős eltérések vannak a válogatottak között. Fontos stílusjegynek tekintettük a játék tempójában fellelhető különbségeket, ugyanakkor itt nem tapasztalhattunk egyértelmű összefüggést az eredményességgel. Összességében az eredmények segítségével közelebb kerültünk a különböző nemzetek sajátos játékstílusának megismeréséhez, illetve átfogó képet kaptunk a támadójáték aktuális trendjeiről.