A sportolók jellemzően csak a műtétek után részesültek rehabilitációs kezelésekben.Az elmúlt évek kutatásainak és a szakma dinamikus fejlődésének köszönhetően rendszerszinten jóval nagyobb szerepet kapunk a prevencióban, rehabilitációban, illetve a kisebb sérülések kezelésében is, mint az elmúlt évtizedekben. Ennek részét képezi a mindennapos állapotfelmérés, tesztelés, a kisebb-nagyobb sérülések vizsgálata, kezelése. Természetesen kiemelten fontos a konzultáció a játékosok állapotáról az orvosokkal, valamint a sportszakmai és rehabilitációs team tagjaival.

Célunk, hogy a játékosok minél jobb állapotban kerüljenek (vissza) a profi élmezőnybe, és ott minél tovább tudjanak sérülés nélkül játszani. Fontos, hogy a játékosokat is edukáljuk, hogy tisztában legyenek azzal, mit tehetnek a saját egészségük érdekében, mik azok a kiegészítő gyakorlatok, amelyekre szükségük van a mindennapokban, hogy fizikai állapotukat javítsák. Ezeket a gyakorlatokat a felmérési eredmények alapján jelöljük ki számukra.

A gyógytornász feladatkörei a múltban és napjainkban

Korábban a gyógytornászok csak az orvosokkal és az edzőkkel álltak kapcsolatban, míg manapság -továbbra is az orvosi team vezetésével -szoros együttműködésben dolgozunk a humánkineziológusokkal, masszőrökkel, edzőkkel és erőnléti edzőkkel. Ezzel a feladatainkkomplexitása és mennyisége is megsokszorozódott.

Példával szemléltetve: ha egy játékos bokája megsérül a mérkőzésen, a csapat gyúrója/terapeutája elsődleges ellátásban (kötések, borogatások stb.) részesíti a sportolót, majd átadja a gyógytornásznak, aki megvizsgálja a játékost, és egy hozzávetőleges fizioterápiás iránydiagnózis felállítása után mihamarabbi orvosi konzultációra küldi. A fizioterápiás diagnózis kialakítására azért van szükség, mert minden esetben tájékoztatnunk kell a játékos állapotáról és a sérülést követő lehetséges folyamatokról az edzőjét (számíthat-e rá az edzéseken, előreláthatólag mennyi időt kell kihagynia, milyen jellegű munkát végezhet), ami a szakedző számára elengedhetetlen információ a további mérkőzések megtervezése szempontjából.

Ebben a szakaszban az orvos és a gyógytornász közötti kommunikáció kiemelt fontosságú a sérült játékos fizikai állapotáról és az elvégzett tesztekről annak érdekében, hogy a kezeléseket minél előbb el lehessen kezdeni. A vizsgálatok eredményeképpen felmerülhet képalkotó vizsgálatok elvégzése is, ami meghatározza a végleges orvosi diagnózist. Az orvosi vizsgálat megállapítja a játékos státuszát, kezelési irányait és a pályára visszatérésének várható idejét. Nekünk, gyógytornászoknak minden információ birtokában kell lennünk az optimális rehabilitáció megtervezése és elvégzése érdekében. Az egyénre szabott rehabilitációban segítségünkre vannak a lágyrész-kezelések, manuálterápiás technikák, a mozgásterápia és fizikoterápiás kezelések (UH, lézer, indukciós kezelések, game-ready stb.). A szövettípusoknak (szalag, csont, izom) különböző időre van szükségük a gyógyuláshoz, átépüléshez. Ez a korábbi példa alapján a bokaszalag részleges szakadásánál minimum hat hét, míg egy elülső keresztszalag-pótlásnak minimum 9-10 hónap, egy hátsókeresztszalag-pótlásnak minimum 12 hónap a felépülési ideje.

Az akadémiai rendszerben a különböző szakterületek képviselői között kiemelten fontos a kommunikáció ezekben az esetekben. A rehabilitációs folyamatok optimalizálása, a visszatérés megtervezése folyamatos szakmai egyeztetést, az érvek ütköztetését, majd egy közös (kompromisszumos) álláspont kialakítását is jelenti.

Módszer- és szemléletváltozás a rehabilitációs folyamatban

Korábban egy adott sérülés után előre meghatározott idő elteltével kellett a játékosokat meccsterhelésbe engedni. Ennek következményeként többször visszasérültek, esetleg a korábban károsodott ízület alatt vagy felett (kompenzációs mechanizmusok révén) történt rásérülés. Viszont a mostani rehabilitációs protokollokban már nem az időfaktor, sokkal inkább a játékosok megfelelő állapota befolyásolja az edzés- és mérkőzésterhelésbe történő visszatérést. A biztonságos visszaengedéshez a játékosnak minden szempontból „késznek” kell lennie, ezért a pontos visszatérést nem lehet sem siettetni, sem dátumokhoz kötni. A visszatérés alapját az orvosok által meghatározott protokoll, valamint a humánkineziológusok felméréseinek eredménye és a pályán végzett mozgás minősége képezi. Ha ezek mindegyike megfelelő, a játékost biztonsággal lehet újra meccsterhelésnek kitenni, úgy, hogy a vissza- vagy rásérülés valószínűsége minimális legyen. Ennek az összefogása a jelenlegi rehabilitációs rendszerben a gyógytornászok feladata lett, annak ellenére, hogy a játékosokat orvosi döntés után lehet csak visszaengedni a pályára.

A játékosok rehabilitációja is sokat változott. Korábban ez a munka nem követelte meg a képességrendszerben megjelenő egységek komplex fejlesztését, mint például a nagyobb izomerősítéseket, multidirekcionális mozgásokat, CODS-, agilitási képességek fejlesztését és a kardiorespiratorikus rendszer figyelembevételét. Mindezen problémák megoldása nagyobb kihívás elé állította a gyógytornászokat, amely sokkal komplexebb szemléletet és edzésmódot követel meg tőlünk. A kihívások és a komplexitás nonkonzervatív szemléletet igényel, ami azt jelenti, hogy a hivatalos, merev protokollok nem tudják lekövetni a gyakorlatban adódó problémák, szemléletmódok sokszínűségét. Itt sajnos egy nagyobb szakadék is tapasztalható a gyakorlatban dolgozó gyógytornászok és az egyetemek képzési rendszere között. Ennek áthidalásához folyamatos kutatásokra, egyéni fejlődésre-fejlesztésre és konszenzusra törekvésre van szükség a szakmán belül.

Jelentős problémának látjuk az utánpótlásban az eredménykényszert. Adódik a kérdés: az utánpótlás-nevelésben mi tekinthető eredménynek? Az egészségügyi és sporttudományos csoport elvei szerint az tekinthető bevált játékosnak, aki egészséges, deficitek nélkül, 22-25 éves korára meghatározó játékossá válik felnőtt szinten a hazai vagy valamely külföldi első osztályban, illetve a nemzeti csapatban. Tehát ne limitálják a deficitek a beválásukat, hanem kizárólag az élettani és pszichológiai háttér határozza azt meg. Ez a folyamat hosszú távon emelné a sport, a sportág színvonalát, így kevesebb tehetséges játékos tűnne el a rendszerből.

Ennek érdekében a gyógytornászok a saját kompetenciahatáraikon belül folyamatosan fejlesztik tudásukat (minél több technika alkalmazása a játékosok jobb rehabilitációja érdekében); méréseket végeznek, amelyeket kiértékelnek; felhívják a sportolók figyelmét azokra a gyenge pontokra, amelyek sérülést okozhatnak; fejlesztik a protokollokat (orvosokkal, humánkineziológusokkal egyeztetve); folyamatos visszajelzést adnak a játékosok statikai és mozgatórendszeri állapotáról az orvosoknak, edzőknek, erőnléti trénereknek. A gyógytornász tevékenységének alappillére a prevenciós munka, amelynek elengedhetetlen feltétele, hogy a játékosok deficitjeit felmérjük, és ezt meghatározott időközönként megismételjük. Ezzel tudunk önmagunknak, a játékosnak és az edzőknek megfelelő visszacsatolást adni.

Szakmai kihívások a modern versenyeztetési rendszerben

Korábban a gyógytornászok csak az orvosokkal és az edzőkkel álltak kapcsolatban, míg manapság -továbbra is az orvosi team vezetésével -szoros együttműködésben dolgozunk a humánkineziológusokkal, masszőrökkel, edzőkkel és erőnléti edzőkkel. Ezzel a feladatainkkomplexitása és mennyisége is megsokszorozódott.

Példával szemléltetve: ha egy játékos bokája megsérül a mérkőzésen, a csapat gyúrója/terapeutája elsődleges ellátásban (kötések, borogatások stb.) részesíti a sportolót, majd átadja a gyógytornásznak, aki megvizsgálja a játékost, és egy hozzávetőleges fizioterápiás iránydiagnózis felállítása után mihamarabbi orvosi konzultációra küldi. A fizioterápiás diagnózis kialakítására azért van szükség, mert minden esetben tájékoztatnunk kell a játékos állapotáról és a sérülést követő lehetséges folyamatokról az edzőjét (számíthat-e rá az edzéseken, előreláthatólag mennyi időt kell kihagynia, milyen jellegű munkát végezhet), ami a szakedző számára elengedhetetlen információ a további mérkőzések megtervezése szempontjából.

Ebben a szakaszban az orvos és a gyógytornász közötti kommunikáció kiemelt fontosságú a sérült játékos fizikai állapotáról és az elvégzett tesztekről annak érdekében, hogy a kezeléseket minél előbb el lehessen kezdeni. A vizsgálatok eredményeképpen felmerülhet képalkotó vizsgálatok elvégzése is, ami meghatározza a végleges orvosi diagnózist. Az orvosi vizsgálat megállapítja a játékos státuszát, kezelési irányait és a pályára visszatérésének várható idejét. Nekünk, gyógytornászoknak minden információ birtokában kell lennünk az optimális rehabilitáció megtervezése és elvégzése érdekében. Az egyénre szabott rehabilitációban segítségünkre vannak a lágyrész-kezelések, manuálterápiás technikák, a mozgásterápia és fizikoterápiás kezelések (UH, lézer, indukciós kezelések, game-ready stb.). A szövettípusoknak (szalag, csont, izom) különböző időre van szükségük a gyógyuláshoz, átépüléshez. Ez a korábbi példa alapján a bokaszalag részleges szakadásánál minimum hat hét, míg egy elülső keresztszalag-pótlásnak minimum 9-10 hónap, egy hátsókeresztszalag-pótlásnak minimum 12 hónap a felépülési ideje.

Az akadémiai rendszerben a különböző szakterületek képviselői között kiemelten fontos a kommunikáció ezekben az esetekben. A rehabilitációs folyamatok optimalizálása, a visszatérés megtervezése folyamatos szakmai egyeztetést, az érvek ütköztetését, majd egy közös (kompromisszumos) álláspont kialakítását is jelenti.

Módszer- és szemléletváltozás a rehabilitációs folyamatban

Korábban egy adott sérülés után előre meghatározott idő elteltével kellett a játékosokat meccsterhelésbe engedni. Ennek következményeként többször visszasérültek, esetleg a korábban károsodott ízület alatt vagy felett (kompenzációs mechanizmusok révén) történt rásérülés. Viszont a mostani rehabilitációs protokollokban már nem az időfaktor, sokkal inkább a játékosok megfelelő állapota befolyásolja az edzés- és mérkőzésterhelésbe történő visszatérést. A biztonságos visszaengedéshez a játékosnak minden szempontból „késznek” kell lennie, ezért a pontos visszatérést nem lehet sem siettetni, sem dátumokhoz kötni. A visszatérés alapját az orvosok által meghatározott protokoll, valamint a humánkineziológusok felméréseinek eredménye és a pályán végzett mozgás minősége képezi. Ha ezek mindegyike megfelelő, a játékost biztonsággal lehet újra meccsterhelésnek kitenni, úgy, hogy a vissza- vagy rásérülés valószínűsége minimális legyen. Ennek az összefogása a jelenlegi rehabilitációs rendszerben a gyógytornászok feladata lett, annak ellenére, hogy a játékosokat orvosi döntés után lehet csak visszaengedni a pályára.

A játékosok rehabilitációja is sokat változott. Korábban ez a munka nem követelte meg a képességrendszerben megjelenő egységek komplex fejlesztését, mint például a nagyobb izomerősítéseket, multidirekcionális mozgásokat, CODS-, agilitási képességek fejlesztését és a kardiorespiratorikus rendszer figyelembevételét. Mindezen problémák megoldása nagyobb kihívás elé állította a gyógytornászokat, amely sokkal komplexebb szemléletet és edzésmódot követel meg tőlünk. A kihívások és a komplexitás nonkonzervatív szemléletet igényel, ami azt jelenti, hogy a hivatalos, merev protokollok nem tudják lekövetni a gyakorlatban adódó problémák, szemléletmódok sokszínűségét. Itt sajnos egy nagyobb szakadék is tapasztalható a gyakorlatban dolgozó gyógytornászok és az egyetemek képzési rendszere között. Ennek áthidalásához folyamatos kutatásokra, egyéni fejlődésre-fejlesztésre és konszenzusra törekvésre van szükség a szakmán belül.

Jelentős problémának látjuk az utánpótlásban az eredménykényszert. Adódik a kérdés: az utánpótlás-nevelésben mi tekinthető eredménynek? Az egészségügyi és sporttudományos csoport elvei szerint az tekinthető bevált játékosnak, aki egészséges, deficitek nélkül, 22-25 éves korára meghatározó játékossá válik felnőtt szinten a hazai vagy valamely külföldi első osztályban, illetve a nemzeti csapatban. Tehát ne limitálják a deficitek a beválásukat, hanem kizárólag az élettani és pszichológiai háttér határozza azt meg. Ez a folyamat hosszú távon emelné a sport, a sportág színvonalát, így kevesebb tehetséges játékos tűnne el a rendszerből.

Ennek érdekében a gyógytornászok a saját kompetenciahatáraikon belül folyamatosan fejlesztik tudásukat (minél több technika alkalmazása a játékosok jobb rehabilitációja érdekében); méréseket végeznek, amelyeket kiértékelnek; felhívják a sportolók figyelmét azokra a gyenge pontokra, amelyek sérülést okozhatnak; fejlesztik a protokollokat (orvosokkal, humánkineziológusokkal egyeztetve); folyamatos visszajelzést adnak a játékosok statikai és mozgatórendszeri állapotáról az orvosoknak, edzőknek, erőnléti trénereknek. A gyógytornász tevékenységének alappillére a prevenciós munka, amelynek elengedhetetlen feltétele, hogy a játékosok deficitjeit felmérjük, és ezt meghatározott időközönként megismételjük. Ezzel tudunk önmagunknak, a játékosnak és az edzőknek megfelelő visszacsatolást adni.

Szakmai kihívások a modern versenyeztetési rendszerben

Amikor egy játékos úgymond beérkezik a rendszerbe, az igen fontos elsődleges állapotfelmérésben a gyógytornász és a humánkineziológus is részt vesz. Tapasztalatunk alapján az első felmérésekből meg tudjuk állapítani, hogy a játékos milyen sérülésre lehet hajlamos. Sajnos nem egy esetben ezek a feltevések az évek során be is igazolódtak. Az utánpótlás-nevelés során általában több évig is együtt dolgozunk a játékosokkal, így megvan a lehetőség fizikai és egészségügyi állapotuk fejlesztésére. Kiemelten fontosnak tartjuk a core-stabilizációt, az izmok megfelelő aktivációját és bekapcsolási sorrendjét, a mobil ízületek mobilizációs funkciójának javítását és a stabil ízületek stabilizációs tréningjét. Ezekben az esetekben is számtalan technika, kezelési módszer és eszköz áll rendelkezésünkre. A visszaméréskor pozitív vagy negatív feed-backet kapunk, ez alapján tudjuk módosítani a kezeléseinket.

Természetesen nem csak mozgásszervi problémákkal szembesülünk egy-egy szezon alatt. Egy egyszerűnek tűnő megfázás, influenza vagy gyomorrontás is nagymértékben befolyásolhatja a játékosok állapotát, ezért ennek megelőzése, kezelése is fontos a kézilabdázásban. Sokszor tapasztaljuk, hogy a betegségből visszatérő játékos nem tud százszázalékosan teljesíteni edzésen, aminek következtében kisebb mozgásszervi sérüléseket szenvedhet, például izomrándulást, -húzódást. Súlyosabb esetben elülső keresztszalag-szakadás vagy törés is előfordulhat.

Fontos még megjegyezni, hogy a Covid is nagymértékben felülírta a játékba visszatérés idejét, körülményeit. Hiába csökkent az esetek száma és a tünetek is kevésbé erősek, a maradványszimptómák (szédülés, erősebb, szapora szívverés, magas nyugalmi pulzusszám stb.) sokszor megváltoztatják az edzésmunkába visszaengedés idejét, módját, ráadásul ezeket a tüneteket olykor igen nehéz kiszűrni. Amennyiben viszont nem történik meg az alapos kivizsgálás, az a játékos hosszú távú pályafutására is negatív hatással lehet.

Azt tapasztaljuk, hogy míg az utánpótlásban az eredménykényszer nem minden esetben jelenik meg, az első osztályú csapatoknál sokszor a csapatérdek, az eredményhajsza felülírja a játékosok egészségügyi állapotának figyelembevételét. Itt szeretnénk felhívni a figyelmet az utánpótláskorú játékosok felnőtt élvonalba történő integrálásának nehézségeire. Ennek megoldása nemcsak sportszakmai szempontból nagy kihívás, hanem a játékos fizikai, egészségi állapotát tekintve is. A felnőtt mezőnyhöz csatlakozó fiatalok terhelésének harmonizálása fontos szempont a rehabilitációs, erőnléti és szakági oldal részéről egyaránt. A különböző korosztályokban gyakori a „felfelé” és „lefelé” játszatás, amelynek kétségtelen előnye, hogy sportszakmai fejlődésüknek jót tesz, mivel nagyobb tapasztalatra tesznek szert a játékosok, egészségügyi szempontból ugyanakkor jóval nagyobb terhelésnek kitettek, amire nem minden esetben vannak felkészítve. Országos szinten elmondható, hogy többségében azok az utánpótláskorú kézilabdázóink vesznek el a rendszerből, akiknek a terhelése nem volt optimalizálva és/vagy fizikailag nem voltak megfelelően felkészítve.

Amennyiben ezek a területek nincsenek feltérképezve, illetve nincs erre alapozott „felépítési terv”, nagy a nonkontakt sérülések valószínűsége. Ez a gyógytornászok oldaláról a már korábban említett szempontok (mobilizáció, stabilizáció, mozgásminták harmonizálása) fontosságát támasztja alá. Ennek megoldásán, tökéletesítésén még sokat kell dolgoznia a teljes felkészítő stábnak.