A gyors és hatékony cselekvést lehetővé tevő képességek és készségek nagy fontosságúak a labdajátékokban az eredményesség szempontjából. Így ezek fejlesztése és felmérése (szoros egységként) nélkülözhetetlen eleme a játékosok felkészítésének, az edzés folyamatának. A kondicionális képességek hagyományos felosztásában „a gyorsaság az a képességünk, amelynek segítségével egy adott mozdulatsort a lehető legrövidebb idő alatt tudunk végrehajtani” (Pavlik, 2011). A gyorsaság képességének többféle megjelenési formáját nevezik meg a hazai szakirodalomban, úgymint egyszerű reakcióidő, választásos reakcióidő, mozdulatgyorsaság, gyorsulási képesség, lokomotorikus gyorsaság, lassulási képesség, döntési és tanulási gyorsaság (Radák, 2016). Ezek sokszínűségének felismerése mellett ugyanakkor a játékosok képességeinek felmérésekor szelektálnunk kell az elérhető módszerek közül.

Dönthet a sportági relevancia, egyes tesztek tudományosságának való megfelelés és a gyakorlati megvalósíthatóság szempontrendszere. Ezek szerint a hagyományos értelemben vett gyorsasági felmérés egy rövid távon (a kézilabda-akadémiák esetében 20 m) történő egyenes vonalú sprintteszt végrehajtását jelenti. Mindez leginkább a felgyorsulási és a lokomotorikus gyorsaság megjelenési formákon keresztül ad lehetőséget a sportolók vizsgálatára.

Az irányváltoztatások és az agilitás

A lineáris sprintteszt azonban limitált információt adhat a játékosok lassulási képességéről vagy a hatékony irányváltoztatáshoz szükséges képességekről (Buttifant és mtsai., 2002; Young és Farrow, 2006; Tomas és mtsai., 2014; Scanlan és mtsai., 2014; Young és mtsai., 2001), amelyek a kézilabda sportág profilját figyelembe véve kiemelt jelentőségűek. Karcher és Buchheit (2014) például kimutatta, hogy a magas intenzitású akciók több mint fele lassítással vagy irányváltoztatással történik a kézilabda-mérkőzések során.

Bevezetésre került az irodalomban az irányváltoztatásos gyorsaság (change of direction speed, CODS) kifejezés, amelyet DeWeese és Nimphius (2016) nyomán így definiálhatunk: a gyakori irányváltoztatás (lassítás és újra felgyorsítás) képessége különböző helyváltoztatási módok használatával. A tudomány szempontjai alapján elfogadott (érvényes, megbízható, objektív) CODS-teszteket nagy számban jegyeztek le, és jelentős változatosságot mutatnak az irányváltoztatások darabszáma, szöge, a teszt során megtett teljes távolság és a teljesítés időtartama alapján is (Nimphius és mtsai., 2018).

A nyílt jellegű mozgáskészségeket igénylő sportágakra – így például a kézilabdázásra – ugyanakkor jellemző, hogy a játékosok a pályán végzett mozgásuk jelentős részét nem teljesen előre megtervezett módon hajtják végre. Sokkal inkább a különböző szituációk során, többek között a környezetükből (leginkább a társakról, ellenfelekről, labdáról) érkező ingerek folyamatos feldolgozása alapján hozott döntéseik függvényében. A játék tehát követelményeket támaszt a játékosok kognitív képességeivel szemben is. A nemzetközi szakirodalom azt a képességkomplexet, amelyben egyszerre jelenik meg az irányváltoztatás képességének hátterében álló fizikális komponens és a döntéssel kapcsolatos kognitív tényező, agilitásnak (agility) nevezi. Sheppard és Young (2006) megfogalmazása alapján az agilitás: „Gyors, egész testtel végzett mozgás, a mozgás sebességének vagy irányának valamilyen ingerre való változtatásával”. A definíció fontos eleme tehát, hogy a mozgás irányának vagy sebességének megváltoztatása a külső ingerek figyelembevételével, azokra történő válaszként történik.

Sportágak széles skáláján, különböző életkorú és felkészültségű sportolók csoportjaival végzett kutatások alátámasztották, hogy az agilitás egy komplex képesség, amely különbözik a lokomotorikus gyorsaságtól és az irányváltoztatásos gyorsaságtól egyaránt. Egyes esetekben ugyanis gyenge kapcsolat mutatkozott az említett képességeket vizsgáló tesztek eredményei között. Az agilitásteszt pedig alkalmasabbnak bizonyult alacsonyabb és magasabb szintű játékosok csoportjainak megkülönböztetésére, mint az előre tervezett tesztek (Gabbett és mtsai., 2008; Sheppard és mtsai., 2006; Spiteri és mtsai., 2014; Young és mtsai., 2015; Matlák és mtsai., 2016).

A leggyakrabban idézett agilitásmodellt Young és munkatársai (2002) alkották meg, akik az agilitásban szerepet játszó két fő komponensként az irányváltoztatásos gyorsaságot és az észleléssel és döntéshozatallal kapcsolatos (kognitív) faktorokat jelenítették meg. (1. ábra)

Ahhoz tehát, hogy a sportoló agilitását fel tudjuk mérni (pl. a játékos profiljának, aktuális állapotának meghatározása vagy a fejlődésének nyomon követése céljából), olyan tesztet kell használnunk, amely próbára teszi a sportoló fizikális jellemzői mellett az észleléssel és döntéshozatallal kapcsolatos képességeit, azaz a modell szerint a kognitív tulajdonságait is. A nemzetközi szakirodalomban konszenzus mutatkozik abban a kérdésben, hogy agilitástesztnek csak az ilyen feladatot magában foglaló módszert nevezhetjük. Ugyanakkor a korábbi irodalmak és tesztelnevezések miatt CODS-tesztek is fellelhetőek agilitásteszt megnevezéssel, ami némi zavart okozhat, hiszen ezek a CODS-tesztek csak a fizikális komponenst vizsgálják.

Tesztvariációk

Az agilitástesztek tipikusan olyan futótesztek, amelyek valamilyen, bizonyos szempontból váratlan és véletlenszerű mozzanatot, ingert tartalmaznak, amelyre a játékosnak reagálnia kell, és ennek megfelelően változtatja mozgásának irányát, sebességét. Az eddig leírt tesztek a megjelenített, reagálást kiváltó inger fajtája alapján az alábbi három kategória valamelyikébe sorolható:

-       videofelvétel

-       általános fényinger

-       emberi mozgás.

Fontos megjegyezni, hogy valamennyi esetében találunk érvényes és megbízható módszert az agilitás vizsgálatára (Morral-Yepes és mtsai., 2020), ugyanakkor mindhárom fajtával kapcsolatban megnevezhetünk előnyöket és hátrányokat is. De azt is meg kell állapítanunk, hogy jelenleg nem létezik „gold standard” módszer az agilitás képességének vizsgálatára.

A videofelvétel alapú agilitástesztek végrehajtásakor általában egy életnagyságban kivetített ellenfél mozgására kell a sportolónak reagálnia és megfelelően irányt változtatnia a lehető leggyorsabb kivitelezésre törekedve. Általános fényingert használó teszt során egy felvillanó fény vagy irányt jelző lámpa segítségével jelenik meg a váratlan inger. Az emberi mozgást magában foglaló teszt esetén egy „tesztelő” szerepel a feladatban, akinek a mozgására reagálva kell a vizsgálati személynek a lehető leggyorsabban haladnia és hatékonyan irányt változtatnia.

Az általános fényinger alapú tesztek nagy előnye, hogy precízen tervezett és jól megismételhető módon teszik lehetővé az agilitás vizsgálatát. Spasic és munkatársai (2015), illetve Seculic és munkatársai (2014) általános fényingerre alapuló kézilabda-specifikus agilitásteszteket írtak le, amelyekben rövid távolságokon és ismételt módon kell előre, hátra és oldalra való haladással teljesíteni a megadott pályát a bóják tetején felvillanó lámpák iránymutatása alapján. A kézilabdázás mozgásanyagának egy része hatékonyan leképezhető a SpeedCourt rendszerrel is, amely CODS- és agilitástesztek széles körének kialakítását teszi lehetővé, többnyire általános fényingerek alkalmazásának segítségével.

Egyes kutatók felhívják a figyelmet arra, hogy az általános fényingereket használó rendszerek és tesztek nem sportágspecifikus vizuális jeleket alkalmaznak, ami csökkentheti validitásukat. Ezt a megállapítást támasztják alá azon kutatások, amelyek az alacsonyabb és magasabb szintű sportolók csoportja közötti különbség kimutatására alkalmasabbnak találták a sportágspecifikus ingert (ellenfél mozgása) alkalmazó agilitásteszteket, mint az általános ingert alkalmazókat. A szerzők ezt azzal magyarázzák, hogy a magasabb szintű sportolók hatékonyabban „olvassák le” az ellenfél mozgásának kritikus mozzanatait, és ezáltal magasabb szintű anticipációra képesek, azaz jobban elővételezik a következő mozdulatot, ami gyorsabb döntésekhez, ezáltal jobb agilitásteljesítményhez vezet. Ez a tulajdonság szerintük azonban csak a sportágspecifikus jeleket alkalmazó tesztek esetében jelenhet meg (Morral-Yepes és mtsai., 2020). Ebből a szempontból az emberi mozgást „használó” tesztek állhatnak a legközelebb a sportági döntési helyzetekhez. Ilyen a Sheppard és munkatársai (2006) által leírt teszt, amelyben néhány lépés előre történő futás után egy szemből érkező „tesztelő” mozgásának, az általa egyik irányba oldalra tett lépésnek megfelelően kell irányt változtatni, és az adott irányban elhelyezett időmérő kapun átfutni. Az ilyen típusú tesztekkel kapcsolatban a megismételhetőség válik kérdésessé, vagyis, hogy a „tesztelő” mennyire képes tökéletesen azonos „ingereket” biztosítani az egyes sportolók esetén, vagy a különböző időpontban történő felmérések alkalmával. Bár tény, hogy a kérdést vizsgáló tanulmányok általánosságban a tesztek megfelelő megbízhatóságát mutatták ki.

Támadó és védekező jelleg

Rendkívül fontos felvetés, miszerint a fenti tesztek mindegyikére jellemző, hogy az agilitást a védekező játékos szemszögéből vizsgálják. A tesztben ugyanis megjelenik egy inger, amelyre a játékosnak reagálnia kell, tehát az „ellenfél” mozgása határozza meg a vizsgált személyét, ami alapvetően a játék közbeni defenzív döntéshozatalhoz és cselekvéshez áll közelebb. A támadó játékos sokkal inkább kezdeményező jelleggel használja agilitását, hogy például (védekező) ellenfelét a pozíciójából kibillentse, és a játékhelyzetben előnyt szerezzen. A legújabb irodalmak elkülönítik a támadó és védekező jellegű agilitást, és megjelennek az újfajta megközelítést jelentő, offenzív típusú agilitástesztek (Spiteri és mtsai., 2012; Young és Murray 2017; Fridvalszki és mtsai., 2022).

Rendkívül fontos felvetés, miszerint a fenti tesztek mindegyikére jellemző, hogy az agilitást a védekező játékos szemszögéből vizsgálják. A tesztben ugyanis megjelenik egy inger, amelyre a játékosnak reagálnia kell, tehát az „ellenfél” mozgása határozza meg a vizsgált személyét, ami alapvetően a játék közbeni defenzív döntéshozatalhoz és cselekvéshez áll közelebb. A támadó játékos sokkal inkább kezdeményező jelleggel használja agilitását, hogy például (védekező) ellenfelét a pozíciójából kibillentse, és a játékhelyzetben előnyt szerezzen. A legújabb irodalmak elkülönítik a támadó és védekező jellegű agilitást, és megjelennek az újfajta megközelítést jelentő, offenzív típusú agilitástesztek (Spiteri és mtsai., 2012; Young és Murray 2017; Fridvalszki és mtsai., 2022).

Az agilitás kutatásával foglalkozó tanulmányok általánosságban kiemelik a kognitív komponens, az észleléssel és döntéshozatallal kapcsolatos képességek fontosságát, amelyek megkülönböztetik a magasabb és alacsonyabb szintű játékosokat (Paul és mtsai., 2016), illetve edzhetőségüket több szerző is kimutatta (Nimmerichter és mtsai., 2015; Serpell és mtsai., 2011). Ugyanakkor a kognitív komponens vizsgálata többnyire általánosságban történt, így a jól meghatározott, akár laboratóriumi körülmények között mérhető kognitív funkciók agilitásban játszott szerepe kevésbé vizsgált terület.

Az agilitás vizsgálata a labdajátékosok sportági teljesítménye szempontjából kritikus képességkomplexről igyekszik információt szolgáltatni, ugyanakkor felmérése számos kihívás elé állítja a gyakorlati szakembereket és a kutatókat egyaránt. Kijelenthető, hogy a sportág- és posztspecifikus, védekező és támadó jellegű agilitás komplex vizsgálata, illetve az agilitás teljesítményt meghatározó, motoros és leginkább kognitív faktorok kutatása a jelen kori sporttudomány legérdekesebb területei közé sorolható.