Még 2022 őszén a Sport és Innováció Konferencia zárónapján egy különlegesen érdekes előadást hallhattak a résztvevők dr. Farkas Istvántól. Azt mutatta be gyakorlatból vett példákkal, hogy miként készítik fel a fegyveres erők taktikai egységeit extrém stresszel járó helyzetekre, hogy az emberi test működése miként változik meg ilyenkor, illetve hogy milyen tanulási folyamaton megy keresztül az agy. Tette mindezt a Végh József klinikai szakpszichológus által jegyzett lélektaktikai tréningprogramra támaszkodva. Az előadás akkor olyan kontextusban hangzott el, hogy a XXI. század támasztotta modern követelményeknek és paradigmaváltásoknak miként tud megfelelni a sport világa. Interjúnk tárgya most is elsősorban az, hogy lát-e kapcsolódási pontokat a sportban tapasztalható stresszhelyzetekkel, amelyek esetleg csökkenthetik az eredményességet. A Nemzetközi Oktatási Központ igazgatójával, rendőr dandártábornokkal beszélgettünk erről.

– A témafelvetésünk megértése miatt induljunk egy kicsit messzebbről: milyen nagy kihívásokkal kell szembesülniük a mai kor fiataljainak, akár a sportban, akár a tanulásban?

– Azzal nyilván nem mondok semmi újat, hogy már a XXI. század legelejéhez képest is rendkívül sokat változott a világ. Minden felgyorsult, erősen megváltoztak, olykor torzultak a kommunikációs formák, az impulzusok erősödtek, sok határ elmosódott. Nem térek ki részleteiben arra, hogy a mesterséges intelligencia megjelenése milyen drasztikus változásokat eredményez, mert talán még nem is vagyunk ezzel teljesen tisztában. De nézzük a sportot! A virtuális terek bekapcsolásával azok is kiemelkedő sportolói élményhez juthatnak, akiknek a valóságban mondjuk kiesik a kezükből a labda, olyan ügyetlenek. Néha eltöprengek, hogy vajon meddig lesz igénye a nézőknek a háromdimenziós sportolók valós látványára? És a közönség, akik előtt folynak a versenyek, mennyire változik meg? Az Egyesült Államokban például óriási stadionok telnek meg a pankráció kedvéért, amiben alapvetően több a színházi és látványelem, mint amit egy küzdősportnál megszokhattunk. Hová tart a világunk? A felgyorsult életben a klasszikus sportágak már lassúnak tűnnek a nézők számára, azok felé fordul az érdeklődés – és ezzel együtt nyilván a sport mögötti biznisz is –, ahol gyors, impulzív eseményekkel találkozhatunk. Ahogy szokták mondani, a lassú lefolyású versenyekben nincs meg már az a bitmennyiség a néző számára, amihez amúgy hozzászokott vizuális tartalomfogyasztóként. Csak egy példa. Néhány éve újrajátszotta a tévé A Tenkes kapitánya című sorozatot, amit én gyerekkoromban nagyon szerettem. Mondtam a fiamnak, nézzük meg! Aztán egy rövid idő múlva megkérdezte, meddig kell neki még itt üldögélnie. Mert az egykori akciófilmet ő már unta, hiszen eleve fekete-fehér, aztán van benne egy-két kardozás és Buga Jakab talán csap kettőt az ostorral. Ebben már semmi érdekesség és izgalom nincs számukra. Visszatérve a fő gondolathoz, azt hiszem, emiatt el kell gondolkodnunk a képzések során az emberek idegrendszerének a felkészítéséről. Szándékosan nem a tudatot mondom, mert ahelyett nagymértékben rendelkezésre áll majd a mesterséges intelligencia. Az idegrendszer egy teljesen más terület.

 

létrehozzuk azt a körülményt, amiben az idegrendszer fejlődni tud

– Milyen igény hívta életre az önök intézményében azt a programot, amellyel elsősorban a taktikai egységeket képzik tovább?

– A nálunk képzésen részt vevő emberek feladata, hogy szélsőséges helyzetekben is megfelelően helytálljanak. Van, amikor a testet és a tudatot képezzük, van, amikor az idegrendszert. Úgy vélem, adottak olyan idegrendszeri struktúrák, amelyeket akkor tudunk jól fejleszteni, ha a tudat ekkor már nem játszik szerepet. Azaz pontosabban: megteremtjük azt a helyeztet, létrehozzuk azt a körülményt, amiben az idegrendszer fejlődni tud. Mindennek a kutatása azonban nagyon bonyolult kérdéskör, hiszen egyrészt az élethelyzetek nem igazán teszik lehetővé, hogy az adott pillanatban egy kutató ott álljon mondjuk egy olimpiai döntőt úszó sportoló mellett, vért vegyen tőle, mérje a pulzusát, kikérdezze és így tovább, de mondhatom a saját területünket is egy éles bevetés esetében. De ez csak az egyik dolog. Ha mondjuk létrehozunk egy különleges helyzetet, és az abban zajló folyamatokat vizsgáljuk, akkor ott komoly etikai kérdések merülnek fel. Mert az tudható, hogy tudományos kutatási eredményért nem adnak etikai engedélyt olyan vizsgálatra, amely során az ember stressznek, megalázó helyzetnek, fizikai fájdalomnak tehető ki. Az általunk végzett lélektaktikai tréning azért oldja meg ezt a problémát, mert két évtizedre visszamenőleg igazolni tudjuk, hogy nem azért mérünk pulzust és egyéb paramétereket, nem azért rögzítünk képeket és hangokat, hogy azt kutassa valaki. Ez a képzésnek egy szerves része. Egy visszajelző rendszer, amelyen keresztül a folyamatosan tiltakozó idegrendszer, amely nem nagyon enged az énképéhez hozzányúlni, mégis kap egy visszacsatolást: így nézel ki. Sokféle tükröt kell odatartanunk, hogy a végén az idegrendszer mégis elfogadja, hogy igen, az vagyok én, akit a videón látok. Mert bizony a legélesebb helyzetek során a résztvevők tudata teljesen más képet rögzít, és másra emlékeznek később, mint ami a valóságban történt. Ez nagyon izgalmas és sok kihívást tartalmazó része a munkának. Ezzel el lehet érni, hogy az egyénben tudatosuljon, hogy van még mit tanulnia, van hová fejlődnie, mert ha úgy gondolja, hogy teljesen felkészült, akkor nem lesz nyitott az ilyen jellegű, háromdimenziós tanulásra, fejlődésre.

 

– Bár a tét teljesen különbözik a sportolóknál és a fegyveres testületek tagjainál, amikor extrém stresszhelyzeteket élnek át, azért felfedezhetőek párhuzamok a folyamatok során.

– Abszolút így van, a sportversenyek egy része a harcok, csaták megszelídített formája. Gondoljunk csak egy-egy óriási presztízsű futballmérkőzésre: egy Barcelona–Real Madrid, vagy korábban egy Fradi–Újpest végkimenetele milyen jelentőséggel bírt. Kis túlzással élve a szurkolók számára élet-halál kérdés volt, ami visszahatott a játékosokra is. Az intézményünk keretein belül folytatott lélektaktikai tréningek kapcsán nem jelenthetjük ki, hogy a sportban is érvényesülhetnek a folyamatok, hiszen nincs meg hozzá a specifikus ismeretanyagunk, de ha a sport területén tevékenykedő szakemberek azt mondják, hogy szívesen használnák ezt az ismeretanyagot, akkor természetesen nyitottak vagyunk az együttműködésre, és örömmel leszünk partnerek a kipróbálásban. Egyvalamit azonban területtől függetlenül be kell látni. A stresszkezelés egy hasznos módszer, de vannak helyzetek, amikor ez elképzelhetetlen. A stresszkezelés során ugyanis nem az adott feladattal foglalkozom, hanem magammal, befelé fordulok. Egy focista a lerohanó támadás közben nem tud stresszkezeléssel foglalkozni, még ha érzi is, hogy feszültebb. A kiélezett versenyhelyzetek egyszerűen nem teszik ezt lehetővé a sportban sem. Relaxálhat a sportoló a mérkőzés előtt, utána feldolgozhatja pszichológussal, hogy mi történt, de amikor benne van magában a feszültségekkel teli, aktív folyamatban, ott nem igazán van a stresszkezelésre lehetőség.

 

a stressz kiemel a csapatból, ez egy egyszemélyes program

Mi azt gondoljuk, hogy a területünkön nem stresszkezelésre tanítjuk meg azokat az embereket, akiknek szélsőséges helyzetekben cselekedniük kell, hanem a komplex idegrendszert készítjük fel arra, hogy az adott feszült élethelyzetből ne teremtsen stresszhelyzetet. Ha nagyon leegyszerűsítve akarok fogalmazni: megtanítjuk, hogy ne kezdjen el stresszhormonokat gyártani. A stressz ugyanis kiemel a csapatból, ez egy egyszemélyes program. Például azt látjuk, hogy hirtelen önzővé válik egy focista, nem passzol. Lehet, hogy csupán a stressz-szintje nőtt meg, annak következményeként csőlátás alakult ki, és nem is érzékeli a jó helyzetben levő csapattársát. De itt az idegen pálya kérdése. Ott mindig feszültebben játszik a vendégcsapat, mert az ősi ösztönökre visszavezetve az „ellenség” területén, idegen térben vagyunk. Mindezt a tudattalanunk a tudatunktól függetlenül olvassa, és hormonokat indít be. Ezekbe a folyamatokba megpróbálhatunk belépni. Szeretném kiemelni, hogy én nem vagyok pszichológiai szakember, programunkban ez a terület Végh József kollégámé, nem is szeretnék olyan megállapításokat tenni, amelyek mélyrehatóak, csupán a tapasztalatainkról beszélek, felkínálva az adaptálható tudást.

 

– Önöknél, a Nemzetközi Oktatási Központban egy úgynevezett taktikai házban folyik a továbbképzés. Mit gondol, ennek mintájára a sportban is létre lehetne hozni egy hasonló helyszínt, ahol szimulálhatóak bizonyos extrém stresszt okozó helyzetek?

– Persze, de nem egy taktikai házat, hanem mondjuk egy sportcsarnokot, amiben különböző csapatsportok képviselői számára nyílna mód a gyakorlásra. Mi minden adódhat? Például tudni kell kezelnem, ha a bíró igazságtalanul vagy ellenem fúj, ha olyan hangerő árad felém a lelátóról, amihez nem vagyok szokva, hogy rendkívül erős fényben kell játszanom.

 

Megtanulható például, hogy saját térként kezeljük a pályát. Egy ilyen létesítményben ezeken a hatásokon túl közreműködnének jelzők, akik úgymond a „rosszfiúk”. Legyen szó például játékvezetőkről, akik esetenként tudatosan rosszul fújnak, mert az a szerepük, hogy kibillentsék a nyugalmukból a játékosokat. Vagy egy olyan ellenfél a pályán, amely a megadott, szélsőséges taktikai szerep szerint játszik, akár egy olyan játékos is, aki feladata szerint provokál. Tehát létre lehet hozni olyan helyzeteket, amelyek úgymond elviszik a sportoló agyát, mert elkezd haragudni a bíróra, az ellenfélre, aki betart neki, zavarja a nézői bekiabálás és így tovább... És hirtelen már nem is a játékra koncentrál, s emiatt csökken a teljesítménye. Szerintem azt, hogy ezeket a helyzeteket kizárja az idegrendszer, csak a gyakorlatban lehet jól elsajátítani. Hiába mondom a sportolónak, hogy ne törődj a bíróval, ne ülj fel a provokációnak, ne törlessz a durvaságért, ez utasításként általában kevés. De azt ne hagyjuk ki, hogy mindehhez elsődlegesen olyan sportszakemberek kellenek, akik komplex tudással és elhivatottsággal rendelkeznek. Fontos számukra a tudomány, de ugyanolyan fontos az a faktor, amit az edző szemének nevezünk. Mert nélkülük akár még kontraproduktív is lehet egy ilyen sportos „taktikai ház”, hiszen ha nem jól használják, akkor nemhogy segíteni nem fog, de inkább árt a sportolóknak.

 

– A mentális felkészültség manapság nagyon aktuális téma a kézilabdázásban, és sok csapatnál pszichológus szakember is tagja a szakmai stábnak. Sokszor mondják, hogy fizikailag és technikailag többségében jól felkészültek a játékosok, de egy-egy váratlan külső hatás negatívan befolyásolja a teljesítményüket. Emiatt szerintem nagyfokú a nyitottság arra, hogy további megoldásokat találjunk.

– Ezt aláírom, de a mi területünk és a sport között azért nem olyan egyszerű az átjárás. Feltételezem, hogy nem minden edző fogadná egyforma nyitottsággal a módszereinket, amelyeknek, hangsúlyozom, mindenképpen a sportra adaptálva lenne értelme. De egyrészt a tanulás mindig fárasztó dolog, tehát vajon mindenki kész erre? Másrészt valószínűleg lennének olyanok, akikben ellenérzést váltana ki, hogy egy sporton kívüli szakembertől kellene elfogadni azt, hogy mi a teendő. Bevallom, én is meg lennék lepődve, ha idejönne egy kézilabdaedző, és azt mondaná, hogy nem így kellene például épületharcászkodni.

 

Szóval bonyolult kérdés ez, és nem tudom most megmondani, hogy mennyire lenne befogadó közeg a sportszakma arra, amit mi képviselünk. Noha már több évtizedes tapasztalat van a hátunk mögött, a mai napig nagyon izgalmasnak tartom azokat a témaköröket, hogy például a harckészültség a gyakorlatban milyen idegi és fiziológiai folyamatokat indít el a szervezetben, és ez miként befolyásolja a teljesítményt. A sportpszichológiai gyakorlat mellett ezzel a módszerrel kiegészítve talán szélesebb spektrumot fedhetünk le. A Testnevelési és Sporttudományi Egyetemen a Mocsai Lajos vezette munkacsoportban az a célunk, hogy a társtudományokat bevonva, olyan módszerek kidolgozására készüljünk fel, amelyek a gyorsan változó társadalmi és sportközegben is állják a versenyt az eredményes felkészítés terén. Az extrém stressz kezelésének bonyolult kérdésköréhez én és a munkatársaim a saját tapasztalatainkból merített módszerekkel szívesen hozzájárulunk.