A sportsérülés természetes velejárója az amatőr és a profi sportoló életének. A profi sportolók több ezer órát töltenek el edzéssel és versenyzéssel, így az extrém terhelés – valamint az adott sportágra jellemző körülmények – kockázatként is megjelenik a sportsérülések szempontjából. Kétségtelen, hogy a sérülések kialakulásában számos esetben valamilyen fizikai aspektusról beszélünk – legyen szó az egyén fizikai állapotáról vagy a nem megfelelő játékfelületből adódó sérülésekről –, ugyanakkor az okok között megtaláljuk a pszichoszociális tényezőket is. Bárhogyan alakuljon is ki a sérülés, a sérült sportolónál megjelenhetnek olyan pszichológiai tünetek is, amelyek az enyhe hangulatzavartól egészen klinikai jelentőségű szorongásig erősödhetnek (Brewer, 2009).

A sérülés, mint krízis

A sérülés minden esetben egyfajta krízisállapotot jelent az elszenvedő számára. A krízis alapvetően természetes velejárója az életünknek, hiszen egyaránt megjelenhet fejlődési krízis formájában (sportkörnyezetben például egy korosztályváltás vagy a sportkarrier lezárása tartozik ide), másrészt lehet akcidentális, eseti történés (például egy súlyos sérülés). Fontos megjegyezni, hogy a krízis olyan, lélektanilag kritikus állapotot jelent, amely a fenyegetettség elővételezését, a kilátástalanság, az elveszettség és a veszteség érzetét okozza (Mogyorósy-Révész, 2019).

A krízis során a személy nem képes elkerülni a negatív, fenyegető helyzetet, viszont a birtokában lévő megküzdési módok sem alkalmasak a helyzet megoldására. Ugyanakkor a krízisfolyamat magában foglalja a lehetőséget arra, hogy a sérült sportoló fejlettebb, érettebb és pozitívabb megküzdési módokat sajátítson el, és túllépjen a helyzeten (Gyömbér és Kovács, 2012) – ezt tükrözi a görög eredetű krízis szó, melynek jelentése veszély és esély.

 

MIT ÉL ÁT EGY SÉRÜLT SPORTOLÓ?

A sérülést elszenvedő sportoló több felületen reagál a sérülésre, amelyek nagyban befolyásolhatják az arra adott válaszát és a rehabilitáció kimenetelét. A pszichés válaszai között szerepelhet többek között a düh, a félelem, az apátia, depresszió, stressz és a tehetetlenség érzése, valamint csökkenhet érzelmi kontrollja, mentális kapacitásai korlátozottabbá válhatnak. Ezek mellett olyan téves és maladaptív gondolatok alakulhatnak ki, amelyek az identitására („A sérült sportoló nem sportoló. Akkor ki vagyok én a mostani helyzetemben?”), a kompetenciájára („Soha többé nem fogok olyan szinten teljesíteni, mint a sérülésem előtt.”), illetve valamilyen hibás stratégiára vonatkoznak („Ha kétszer annyit edzek, akkor gyorsabban visszatérek a pályára.”). Szociális kapcsolataiban is változások történhetnek, a fentebb leírt pszichés válaszai miatt bezárkózással, a kapcsolatok leépítésével válaszolhat.

A SÉRÜLÉS KIALAKULÁSA

A megfelelő prevenció számos érzelmi, pszichés, kognitív és anyagi terhet képes megelőzni mind a szervezet, mind a sérülést elszenvedő sportoló számára. A sérülés kialakulására kínál átfogó opciót Williams és Andersen (1998) dinamikus stressz-sérülés modellje (1. ábra), amely alapján azt mondhatjuk, hogy habár a személyiségnek, a személyes stressztörténetnek és a copingnak nincs közvetlen hatásuk a sérülésre, ugyanakkor befolyásolják az egyén stresszválaszát, azaz a potenciálisan stresszes sportszituációra adott kognitív kiértékelését, valamint a figyelmi és fiziológiai válaszreakcióját. Ez azt jelenti, hogy a sportoló a sporttevékenység során tudatosan vagy tudattalanul kognitív kiértékelést végez a sporthelyzet körülményeiről. Megvizsgálja, hogy meglévő képességei alkalmasak a sporthelyzet megoldására, valamint mérlegeli a siker és a kudarc valószínűségét. Ennek megfelelően a kognitív kiértékelési folyamatok és a stresszre adott fiziológiai és figyelmi válaszok folyamatosan módosíthatják és alakíthatják egymást (Williams és Andersen, 1998). Például egy szorongó gondolat („Nem vagyok elég jó, mindenki sokkal ügyesebb nálam.”) aktiválhatja a fizikai stresszre adott választ, amelynek következményeképp az izomfeszültség fokozódhat, ez pedig kimerültséghez, csökkent rugalmassághoz és izomműködési problémákhoz vezethet. Ugyanígy, amennyiben a pozitív gondolat („Bízom a képességeimben, és tudom, hogy számíthatok a csapattársaimra.”) elősegíti a megfelelő fizikai válaszok kivitelezését. Utóbbi példa hívja fel a figyelmünket a kognitív kiértékelési folyamat fontosságára, hiszen nem csupán a sérülés megelőzésében, hanem a bekövetkezett sérülés esetén is fontos tényezővé válik.

 

Lehetséges sportpszichológiai prevenciós és intervenciós módszerek

Pszichológiai szempontból az egyik legfontosabb prevenciós eszköz lehet a sportoló önismeretének mélyítése, hiszen Williams és Andersen modellje alapján a stresszválaszt a személyiség egésze és a stressztörténete – ezáltal korábbi kapcsolatai, történései – is befolyásolják. Így fontos lehet a sportoló motivációja, önbizalma és erőforrásai átbeszélése mellett a korábbi és meglévő kapcsolatainak áttekintése és az esetleges konfliktusok feloldása. Például képzeljük el azt a sportoló fiatalt, akit a szüleivel meglévő konfliktusa miatt frusztrál azok jelenléte a lelátón. Ennek hatására játéka görcsössé, merevvé válik, amely megnöveli a sérülés veszélyét.

A kapcsolatokból fakadó konfliktusok jelentősége miatt fontos, hogy kialakítsuk a megfelelő sportolói környezetet, amely magában foglalja az edző-sportoló kapcsolat, valamint a csapatkohézió ápolását és fejlesztését. Kutatások szerint azok a sportolók, akik nagyobb összetartást tapasztalnak meg a csapaton belül, alacsonyabb szintű szorongást élnek át. Ezek a versenyzők kisebb nyomást éreznek, amikor valamilyen feladatot kell elvégezniük vagy valamilyen elvárásnak kell megfelelniük a csapaton belül (Gyömbér és Kovács, 2012).

Eredményes prevenciós eszközök lehetnek a különböző relaxációs módszerek. A relaxáció gyűjtőfogalmai közé sorolható minden olyan pszichofizikai és pszichoszomatikus, önszabályozó és önellazító technika és/vagy módszer, amely a test izmainak ellazításával annak pszichikus egyensúly-helyreállítását és pszichofiziológiai működésrendezését szolgálja (Bagdy, 1993).

A magas szorongással küzdő sportolók körében gyakrabban jelentkezik megbetegedés, izomfeszültség, agresszív viselkedés, alvási nehézségek, alacsony szintű önbizalom, illetve akár fel is hagyhatnak a sportolással (Parnabas és Mahamood, 2012). A sportpszichológusok egyik célja a sportolók felkészítésében a negatív pszichés hatások kiküszöbölése, a teljesítményt romboló szorongás szintjének optimalizálása. A sportolóknak különösen nagy segítséget jelentenek az olyan relaxációs technikák, mint az autogén tréning a saját izgalmi szintjük beállításához, megismeréséhez. Kiváló eljárás a versenyek előtti gyors megnyugtatásra, a túlzott szorongási szint csökkentésére (Faludi, 2012), illetve a verseny előtti összpontosításra, a versenyek közti intenzívebb pihenésre, a verseny alatti drukk legyőzésére és az adott körülményhez való jobb adaptációra (Bagdy és Koroknai 1988). A fentebb tárgyalt hatásai mellett az autogén tréninget gyakorlók a beszámolókban gyakran megemlítik a sportteljesítmény javulását, hiszen a módszer elsajátítása során az izommozgások harmonikusabbá válnak, mivel a zavaró affektusokat képes kiküszöbölni (Krapf, 1992).

A relaxációs technikákat azonban nemcsak a szorongásoldásban és a teljesítményjavulásban alkalmazzák, hanem a rehabilitáció területén is. A professzionális sportágak mára professzionális iparággá változtak. A kereskedelmi igények kielégítése érdekében a versenynaptárak hosszabbak, a sportolók és a klubok számára pedig egyre nehezebb megoldani, hogy az új- és többfajta eseményeket beépítsék a már meglévő versenyek mellé. Nemcsak az elit sportolókkal foglalkozó egészségügyi szakemberek, hanem több kutatás is arra mutat rá, hogy a terhelés és a regenerálódás egyensúlyának figyelmen kívül hagyása hosszabb ideig tartó fáradtságot, illetve maladaptív válaszokat eredményez, továbbá a sérülés és a különböző megbetegedések fokozott kockázatát (Soligard és mtsai, 2016). A sérülésből adódó pszichológiai zavarok magát a gyógyulási folyamatot is akadályozhatják, s ezért hatással lehetnek a sportolók mentális megküzdésére egy jövőbeni sérülés esetén (Reese, Pittsinger és Yan, 2012). Éppen ezek miatt van kiemelt jelentősége a pszichés felépülést támogató módszerek integrációjának a hagyományos rehabilitációs programokba. Ezeknek a pszichológiai módszereknek a sérülésből származó negatív pszichológiai következmények megelőzésében és/vagy csökkentésében, valamint a sporttal kapcsolatos tevékenységekbe való aktív részvételhez való visszatérés elősegítésében lenne szerepük (Reese, Pittsinger és Yan, 2012).

 

A relaxációs technikákat kiegészíthetjük különböző vizualizációs technikákkal, de emellett kiemelt szerep juthat a pszichoedukációnak, a pozitív belső beszéd kialakításának, a rehabilitációs folyamat alatt kitűzendő rövid és hosszú távú célok kialakításának, különböző kognitív viselkedésterápiás módszereknek, valamint a mentáltréningnek. Mindezek mellett kiemelt fontosságú a sérült sportoló szociális támogatása a család, a csapattagok és az edző részéről (Williams & Scherzer, 2021).

A sikeres rehabilitációt követően az az általános vélekedés, hogy a sportoló ugyanolyan vagy még jobb teljesítménnyel tér vissza a versenypályára. Ugyanakkor annak ellenére is felmerülhetnek különböző negatív pszichés válaszreakciók, hogy a fizikai teszteket és vizsgálatokat sikerrel abszolválta a sportoló. A negatív pszichés válaszreakciók között megjelenhet az aggodalom és a félelem attól, hogy nem elég felkészültek a visszatéréshez, az újrasérüléstől való félelem, csökkent önbizalom (Cox, 2012). Ezért is fontos, hogy a rehabilitáció során megkezdett sportpszichológiai munka tovább folytatódjon.

Láthatjuk, hogy egy sérülés esetén számos sportpszichológiai módszer és technika létezik, amellyel támogatni és gyorsítani tudjuk a rehabilitáció folyamatát. Ugyanakkor egy ideális rehabilitációs csapatban megtaláljuk a szakorvost, a szakápolót, a gyógymasszőrt és a gyógytornászt, a dietetikust, a sportpszichológust és a rehabilitációs edzőt, fizioterapeutát. A minél sikeresebb és gyorsabb rehabilitáció érdekében nem csupán a szakemberek és a sportoló, hanem a szakemberek között is kiemelt fontosságú a bizalom egymás felé, valamint a folyamatos kommunikáció (Resch, 2019).

 

IRODALOM

Bagdy, E. (1993). Relaxációs és szimbólumterápiák. Psychiatria Hungarica, 8(3), 161-167.

Bagdy, E. & Koronkai B. (1988). Relaxációs módszerek. Budapest: Medicina Kiadó.

Brewer, B. W. (2009). Injury prevention and rehabilitation. Sport psychology, 75-86.

Cox, R. H. (2012). The Psychology of Athletic Injuries and Career Termination. In Cox, R. H. (Ed.), Sport Psychology: Concepts and Applications (pp. 440-461.) McGraw-Hill.

Faludi, V. (2012). Szorongás a sportpályán. In Faludi, V., Dr. Kurimay, T., & Dr. Kárpáti, R. (Szerk.) A sport pszichológiája: Fejezetek a sportlélektan és határterületeiről I. (pp. 171 – 190). Budapest: Magyar Pszichiátriai Társaság & Oriold és Társai Kiadó.

Gyömbér, N., & Kovács, K. (2012). Fejben dől el: Sportpszichológia mindenkinek. Budapest: Noran Libro.

Koronkai, B., Sipos, K., & Arató, O. (1970). Az autogén tréning alkalmazása a sportban. Sport és testnevelés időszerű kérdései, 70(2), 17-54.

Krapf, G. (1992). Az autogén tréning gyakorlata. Budapest: Springer Hungarica Kiadó.

Mogyorósy-Révész, Z. (2019). Érzelmi regulációs változások krízisben és traumában – a helyreállítást segítő, pszichológiai tanácsadás során alkalmazható módszerek és gyakorlatok. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 20(3), 267-298.

Parnabas, V. A., & Mahamood, Y. (2012). Anxiety and imagery of green space among athletes. British Journal of Arts and Social Sciences, 4(1), 67-72.

Soligard, T., Schwellnus, M., Alonso, J. M., Bahr, R., Clarsen, B., Dijkstra, H. P., & Van Rensburg, C. J. (2016). How much is too much?(Part 1) International Olympic Committee consensus statement on load in sport and risk of injury. Br J Sports Med, 50(17), 1030-1041.

Reese, L. M. S., Pittsinger, R., & Yang, J. (2012). Effectiveness of psychological intervention following sport injury. Journal of Sport and Health Science, 1(2), 71-79.

Resch M. (2019). Sportpszichiátria: a sportolók lelki védelméért. Budapest: Krea-Fitt Kft.

Williams, J. M., & Andersen, M. B. (1998). Psychosocial antecedents of sport injury: Review and critique of the stress and injury model. Journal of Applied Sport Psychology, 10, 5–25.

Williams, J. M., & Scherzer, C. B. (2021). Injury risk and rehabilitation: Psychological considerations. In Williams, J. M. & Krane, V. (Eds.), Applied sport psychology: Personal growth to peak performance (pp. 492-518.) McGraw-Hill.